Egy történet a "mint a feketeszeder" című könyvemből:


VERONIKA GESZTENYÉJE

Veronika erősen hasonlít nagynénémre, anyai nagyanyám testvérére,
akit Erzsébetnek hívtak. Veronika mint Erzsébet jár eszemben, és nem
szűnik meg bennem a csodálkozás, hogy őt mégis máshogy nevezik. Már
túl a hetvenen, alig őszül, tényleg csak pár szál fehér látszik a dús fekete
hajkoronában. Szemöldöke, szempillái is tiszta feketék, körbecsillagozzák
sötétzöld szemeit. Termetre alacsony, gömbölyű idomokkal, a betegség
sem soványította el, csak dagadt bokáján látszik, hogy nincs minden
rendben.
Veronika mindent maga csinál, bár nehezen mozog, gyenge. Pár hete
hirtelen hagyta el az ereje, azóta fullad és szédül. Ezért nem is szívesen
beszél, viszont azt szereti, ha mellette vagyok: „Jöjjön, üljön le és meséljen
valamit!”
Az elmúlt héten, mikor az osztály terápiás kutyája beviharzott,
odaaranyoskodta magát a betegágyhoz, plüss füleit vidáman lobogtatva, no
akkor kiderült, hogy Veronika is igen szereti az állatokat, mint ahogy én is.
Így aztán most a kutyáimról kezdek mesélni neki. Hogy az egyik, a fiú
sárgásbarna, mint a száraz nyári föld, a másik, a kislány fehér, göndör
hópihe. Hosszú szőrük összekeveredve gomolyog végig a zöld füvön, puha
gombócként gurulnak, mikor játszanak, mint a kölyök oroszlánok.
Miközben mesélek, látom, hogy Veronika jobb kezében szorongat
valamit. Meglátja, hogy észrevettem, tenyerét kinyitva mutatja: gesztenye.
Mosolyogva, halkan mondja, ahogy a gyenge légzés engedi: „A lányomtól
kaptam. Azt mondta, markolásszam, ez meggyógyít. Nem tudom, hogyan,
talán mert masszírozza a tenyeremet, vagy ha rászorítok, jobban
pumpálódik a vér? Nem tudom, hogyan gondolta, de szorongatom.”
Egy óra körül ebédet viszek Veronikának. Kihúzom a kis asztalt,
ráteszem a fehér zellerkrémlevest, a párolt húst sós krumplival és piros
meggykompóttal. Mielőtt Veronika hozzálát, a tányérok mellé teszi a
fényes, barna gesztenyét, hogy messzire azért ne kerüljön.
Ebéd után hanyatt fekve sziesztázik, szép fekete haja fehér csipke
párnáján göndörödik, szemeit lecsukja. Csak a keze mozog. Szorongatja a
gesztenyét.

Hazafelé sétálok, szürke az idő, a kórház parkjának faóriásai ősziesen
bólogatnak a szélben, szórják színes leveleiket. A gesztenyefa korán
elhullatta, már csak néhány rozsdásan zörgő levelet őriz. Nézem, ahogy egy
messzire nyúló kopár ágán ül valami. Egészen az ág végén, valami sárga-
fehér fényesség. Kis madár lehet? Várom, hogy közel érve jobban lássam.
Aztán már olyan közel vagyok, hogy el kellene röppennie, mikor meglátom
végre, hogy nem madár. Virág. Képtelenül szokatlan időben, a hosszú ág a
végén kivirágzott. Akkora csak, mint egy féligégett gyertya, és világít, csak
világít a ködös őszben.