A FEKETE KUTYA ÉS A VADSZAMÁR

A vadszamár életében most először látott fekete kutyát, és hát nagyon meg is rémült tőle. Ez bizony rosszat jelent, rosszat jelent! -ismételgette babonásan. Meg fogok halni?

Megtorpant. Lépni sem mert többet. -Mi lesz, ha villogó fehér agyarait bokámba vési és széttépi a húsomat? Félelmében nagyot ordított.

Mire a fekete kutya ugrott pár métert hátrafele. Farkát behúzta, szaglászni sem mert.

-Mi a fene? -gondolta. Nem ló, a feje is nagy, a hangja meg rémes! És ahogy kopogtatja a patáit! Még az kéne, hogy a hátamra húzzon egyet szilaj, kalapácsvégű lábaival!

A szamár a szőlőshegy fele indult, lassan sétált a kitaposott ösvényen. A kutya tisztes távolságból követte. Aztán a szamár egy kidőlt -bedőlt házba osont, hogy ott jól elbújhat a kutya elől. Tető ugyan már nem volt, rég beszakadhatott, most már bentről is látni lehetett az eget. Csendesen havazott. Az egyik sarokból bodza bokor nőtt, egyik ága kikanyarodott az ablakon. A konyhakő kockái viszonylag épen maradtak, fekete -fehér váltakozott, mint egy sakktáblán.

A szamár először ugróiskolát játszott, aztán egyre vidámabban szteppelt, patái csattogtak. A fekete kutya is beóvakodott, leült az egyik fehér négyzetre, mozdulatlanul ült, mint egy szobor. Néha picit jobbra, aztán balra billentette a fejét, úgy nézte a szamarat, ahogy egyre közelebb táncolt hozzá, míg végül pont az orra előtt megállt. A kutya óvatosan szimatolni kezdte a lábait. Felállt és mind a négy lábát alaposan megszimmantotta, hogy biztos tudja kivel van dolga. A végén már csóválta a farkát hozzá. A bedőlt ház oldalánál szánkót találtak. A szamár kihúzta az útra, és egy nagyot iázott. Megvárta míg a fekete kutya felült a szánkóra, és húzni kezdte. Közben egyre nagyobb pelyhekben hullott a hó.