még egy történet a könyvből:

MINT A FEKETESZEDER

A hajléktalan férfi mellé kísérőnek adtak, mert egyszer már elszökött. Ezért is gondolták, jobb lesz, ha nem egyedül megy. Az ajtó előtt a főnővér még fülembe súgta, hogy ne hagyjam, hogy igyon. A falu postáján kellett, hogy felvegye szerény járandóságát, hát odabuszoztunk. Nem nézett rám egész úton egyszer sem, sehogy sem tudtam feloldani a helyzet furcsaságát. Megvártam a posta előtt.

Hamar végzett, de ahogy kijött, ugyanazzal a lendülettel, egy szó nélkül bekanyarodott a kisboltba. Rögtön a piára gondoltam. Megveszi. Talán már a boltban is iszik, hogy ne lássam. Pedig nem szabad neki, megmondták! Mi lesz, ha rosszul lesz, hiszen rám bízták ezt az embert! Lehet, hogy be kellene mennem? De a lábam gyökeret vert. Valahogy szikár személyisége is megálljt parancsolt. Nem mehetek be utána. Hiszen már így is olyan vagyok mellette, mint egy kísérő rendőr. Tényleg mennyire különös ez a férfi! Nincs semmi az éjjeliszekrényén, csak egy vizespohár, amit a nővérektől kapott. De tovább nem tudtam gondolni, mert éppen kijött a boltból, kicsit lassított mellettem, de ment tovább, át az úton a buszmegállóhoz. Szaladok utána.

A buszon sem beszéltünk, a kórház parkján is szótlanul mentünk át. Ha kérdeztem valamit, csak dörmögött rá. Nem akart beszélni. Az épület bejáratától nem messze leroskadt egy padra. Akkor érthetően azt mondta: “Várjon, még ne menjünk föl!” Csak nézett maga elé, nem nézte, a fák, bokrok pazar virágzását, a pompás tavaszi kertet.

Egy frissen javított aszfaltkivágást bámultunk most már mind a ketten. A négyzetes toldás még gőzölgött, körülötte friss bitumengalacsinok lilásfeketén, olajosan fénylettek, mint az érett feketeszeder. Ezt néztük, mint egy példázatot, amit értenünk kellene, de nem tudjuk megfejteni, nem értjük mégsem.

A férfi zsebében kezdett kotorászni, előhúzott egy doboz bontatlan cigarettát. Kibontotta, szájába vett egy szálat.  Aztán a dobozt kissé bizonytalan mozdulattal felém nyújtotta. Nem beszélt most sem, csak bal szemöldöke kérdezte tőlem, hogy kérek- e. Most nézett rám először. Félénken, mintha szégyenkezne valamiért. Pedig nem volt rá oka.

Így hajléktalanul, tönkrebagózott betegen is jó arca volt.