MESE A SZÜRKE KIS EGÉRRŐL

Az egér vagy a padláson, vagy a pincében tartózkodott. Úgy hitte, hogy középen, ahol az emberek legtöbbet járnak, semmi érdekeset nem találhat. A padlás kényelmes volt, meleg és száraz, sok gerendával, keresztgerendával zegzugos. Egy régi, vastagbéléses fotel árválkodott ott, iskolás füzetek halomban, könyvek, rossz cipők papír dobozban, zsákokban tollpihe, jól bekötözve. (A csücskét attól még simán ki lehetett rágni.)

Az egér szívesen heverészett köztük. Hátára feküdt, egyik mellső mancsocskáját feje alá csapta, másikkal meg a hasát vakargatta. Így félálomban bóbiskolt, dudorászott napokig.

Először mindig azt álmodta, hogy rózsaszín felhőpamacson fekszik, ő , a virág illatú fehéregér.

Aztán, hogy valami cincegő szép muzsika szól, és az égből gyöngyházfényű búza vagy árpa szemek potyognak, csengve bongva.

Ilyenkor aztán rendszerint felébredt, felébresztette gyomrának korgása. Akkor már tudta, hogy le kell mennie a pincébe, kajáért. Szerette a zöldséget, minek rágjon húsz éves papírt, amíg van finom karalábé. Nem is húzta az időt, elindult egyből, leszaladt a létrán, át az ajtórésen, le a lépcsőn, és már ott is volt a krumplisládák, sárgarépák, káposzták, és almák között. Nem szerette ezt a nyirkos, sötét helyet, mindig azt képzelte, hogy minden sarokból leselkedik rá valami. Utálatos béka szörnyek, kígyók, vagy a megelevenedett bumfordi krumpli gumók, számon tartják minden lépését. Ott mindig szorongás fogta el, de azért addig muszáj volt maradnia, míg a gyomrát tele nem tömte. Minél többet eszik, annál később kell megint lejönni a pincébe, hosszan heverészhet a meleg padláson.

Úgyhogy végül annyit evett, hogy alig fért ki az ajtórésen, nehézkesen cammogott fel a létrán.

A félig összerágott szivacs darabig még elmászott, de ott szinte összeesett, azonnal elaludt.

Jöttek a szokásos, rózsaszín ködös álomképek a fehéregérről, aki ő. És ez így ment nagyon sokáig. Nem hogy a gyerekkorból kinőtt közben, de már élete delén is jócskán túljutott, amikor egyszer, már nem evett olyan sokat, nem kellett utána feltétlenül elaludnia. Nem kívánta már a rózsaszín álmokat sem. Egyre többször álmodott testvéreivel, ahogy a puha fészekben ficánkolnak, anyjával, aki szelíden beszimatol közéjük, vagy apjával, ahogy tekintélyes bajuszát remegteti. Eszébe jutottak nagyanyja estimeséi, a saját életéből vette történetei.  Milyen varázslatosan izgalmasak voltak, tele valódi kalandokkal.

Menekülés a macska elől, alagutak kiépítése az éléskamra körül, szerelem, kis egerek világra jövetele a ruhás szekrény alsó polcán...Küzdelem a kocsikerék nagyságú sajtért, aztán a szörnyű csapda, nagypapa halála, menekülés...Mikor pici egér volt, szép napokat értek, nagy farsangi mulatságokkal, barátokkal, új család tagokkal. Aztán elvesztek mind, csak ő maradt életben. Azóta él egyedül, azóta jár a padlásról a pincébe, onnan meg vissza a padlásra.

De most valahogy nagyon elszomorodott. Sokáig ült csendesen, nem tudta mit csináljon.

Arcát kezecskéibe temetve keservesen sírni kezdett. Csak úgy potyogtak a könnyei.

Egyszer csak, nagy robajjal egy esőcsepp loccsant szét mellette. A kis egér nézett fölfele, csodálkozott nagyon, nem ismerte az esőt. Látta, hogy egy cserép elmozdult, kis rés van a tetőn. Egy ideig csak nézegette a világos foltot, majd végképp elszánta magát, és elindult. De most nem a pincébe, hanem a nehéz, nyikorgós ajtón keresztül fog kilépni a nagyvilágba. Megvárta azt a percet, mikor a gazda a pincébe jön borért, akkor aztán nyíl egyenesen szaladt át a küszöbön, keresztül a lábak között.

A ház mögött, a közelben végtelen búzatábla hullámzott, egy hete sincs, hogy learatták.  Több napja eső öntözte a tüskésen maradt földet, feláztatta, megdagasztotta az ottmaradt búzaszemeket. Puha lett, és nagyon finom. A kis egér örömmel majszolta, közben hunyorogva nézte az eget. A nehéz, hasas felhők még több napi esőt ígértek.

A szürke kis egér két lábra állt a  tenger nagy, sáros földön, ette a dagadt gyöngyházfényű búzaszemeket, és nézte a szürke eget.

Közben potyogott rá az eső.

"Vakok vagyunk, s nincsenek házaink, amelyek komoly mondatokat kezdenének mondani nekünk. Csak ilyen nemtudommik, koszlott menhelyek. A kezünk is olyan bizonytalan lett. Szükség volna csak egyetlen igaz épületre, amelynek formáin a lélek elkezdene hazatapogatózni."
Karátson Gábor

                                        november

      magányos cédrusom:)

NINCS VÍZ A VÉCÉBEN!

Nem kis erőfeszítésembe került öt évesen, hogy közösségbe szokjak. Óvoda nálam kimaradt, ezért egy év iskolai előkészítővel kezdtem. Alig emlékszem másra, mint hogy állandóan olyan ügyekre kell figyelnem, amik idáig nem is léteztek: Megjegyezzem melyik folyosón lóg az esőkabátom, egyáltalán az, hogy eszembe jusson a kabát akkor is, ha délután már hét ágra süt a nap. Figyeljek az órán, csengetéstől csengetésig, akkor is, ha unalmas. Ez nem is sikerült, ekkora önfegyelmem sosem volt. Mindig menjek egy csapat gyerekkel más más osztály termekbe, mert állítólag közéjük tartozom. Próbáljak mindenféle, ráadásul nem is kötelező feladatokkal piros pontokat, csillagokat szerezni, mert annak örülnek a szüleim! Ha meg kedvemre firkálgatok a füzetembe, annak nem örül senki! (Csak én?) Minden olyan beszabályozott lett, pár nap után már tudtam, hogy átvertek azzal, hogy “meglátod milyen jó lesz!”, már tudtam, hogy utálni fogom. De nem volt mit tenni! Azért akadt olyan is, amit kicsit szerettem. Például a rajz órákat, a földrajz és az ének órákat. Ez utóbbit csak az első években, amíg kórus válogatáson Boros Éva néni azt nem mondta, hogy hamis. Tartalékhoz tettek, de én megsértődtem, és többet nem énekeltem. Mi az, hogy hamis? Nem valódi? Nem is értettem, de elkezdtem szégyellni. Amúgy sem voltam az a fajta gyerek, aki folyton hangicsál. Szüleimet többször behívták, kérdezgették, hogy mért nem beszél ez a lány? Két nővérem, egy harmadik, és egy ötödik osztályos, már jó hírét vitték családunknak, szorgalmas, jól tanuló diákok voltak. Én meg nem túl szorgalmas, és nem is jól tanulós, hanem elbámészkodós, túlságosan csöndes.

Legelső torna órán történt, hogy a végére már csak fogócskát osztott a tanár, valami megbeszélnivalója akadhatott egy kollégával, mert kicsit távolabb állt, nem figyelt ránk.

Volt egy nálunk három fejjel magasabb cigánylány az osztályban,  már kétszer bukott, égimeszelőnek tűnt mellettünk. Koszos, rossz szagú rongyokban járt, még sosem láttam hozzá hasonlót, irtózattal néztem, és féltem is tőle. Azon a fogócskázós torna órán valószínűleg megint elbámészkodtam valamerre, mert egyszerre csak ott termett ez a félelmetes cigánylány, és beleüvöltötte a fülembe, hogy: Nincs víz a vécében! Majdnem elájultam, úgy megijedtem, ez tetszhetett a cigánylánynak, mert megint közel hajolt, és megint rám ordította: Nincs víz a vécében! Fekete szemei kidülledtek a kiabálástól, fekete bozont haját égbe emelte a szél, hosszú kezeit tekerte, így hadonászva szaladt körbe körbe, mint egy elszabadult malomkerék. Ijesztgette a pisiseket. A lányok sikítva menekültek, de még a fiúk is féltek tőle! Két lépéssel, egy ugrással mindenkit elért, közben vadul kiabálta, hogy Nincs víz a vécében!

A FEKETE KUTYA ÉS A VADSZAMÁR

A vadszamár életében most először látott fekete kutyát, és hát nagyon meg is rémült tőle. Ez bizony rosszat jelent, rosszat jelent! -ismételgette babonásan. Meg fogok halni?

Megtorpant. Lépni sem mert többet. -Mi lesz, ha villogó fehér agyarait bokámba vési és széttépi a húsomat? Félelmében nagyot ordított.

Mire a fekete kutya ugrott pár métert hátrafele. Farkát behúzta, szaglászni sem mert.

-Mi a fene? -gondolta. Nem ló, a feje is nagy, a hangja meg rémes! És ahogy kopogtatja a patáit! Még az kéne, hogy a hátamra húzzon egyet szilaj, kalapácsvégű lábaival!

A szamár a szőlőshegy fele indult, lassan sétált a kitaposott ösvényen. A kutya tisztes távolságból követte. Aztán a szamár egy kidőlt -bedőlt házba osont, hogy ott jól elbújhat a kutya elől. Tető ugyan már nem volt, rég beszakadhatott, most már bentről is látni lehetett az eget. Csendesen havazott. Az egyik sarokból bodza bokor nőtt, egyik ága kikanyarodott az ablakon. A konyhakő kockái viszonylag épen maradtak, fekete -fehér váltakozott, mint egy sakktáblán.

A szamár először ugróiskolát játszott, aztán egyre vidámabban szteppelt, patái csattogtak. A fekete kutya is beóvakodott, leült az egyik fehér négyzetre, mozdulatlanul ült, mint egy szobor. Néha picit jobbra, aztán balra billentette a fejét, úgy nézte a szamarat, ahogy egyre közelebb táncolt hozzá, míg végül pont az orra előtt megállt. A kutya óvatosan szimatolni kezdte a lábait. Felállt és mind a négy lábát alaposan megszimmantotta, hogy biztos tudja kivel van dolga. A végén már csóválta a farkát hozzá. A bedőlt ház oldalánál szánkót találtak. A szamár kihúzta az útra, és egy nagyot iázott. Megvárta míg a fekete kutya felült a szánkóra, és húzni kezdte. Közben egyre nagyobb pelyhekben hullott a hó.

 még egy történet a könyvből:

MINT A FEKETESZEDER

A hajléktalan férfi mellé kísérőnek adtak, mert egyszer már elszökött. Ezért is gondolták, jobb lesz, ha nem egyedül megy. Az ajtó előtt a főnővér még fülembe súgta, hogy ne hagyjam, hogy igyon. A falu postáján kellett, hogy felvegye szerény járandóságát, hát odabuszoztunk. Nem nézett rám egész úton egyszer sem, sehogy sem tudtam feloldani a helyzet furcsaságát. Megvártam a posta előtt.

Hamar végzett, de ahogy kijött, ugyanazzal a lendülettel, egy szó nélkül bekanyarodott a kisboltba. Rögtön a piára gondoltam. Megveszi. Talán már a boltban is iszik, hogy ne lássam. Pedig nem szabad neki, megmondták! Mi lesz, ha rosszul lesz, hiszen rám bízták ezt az embert! Lehet, hogy be kellene mennem? De a lábam gyökeret vert. Valahogy szikár személyisége is megálljt parancsolt. Nem mehetek be utána. Hiszen már így is olyan vagyok mellette, mint egy kísérő rendőr. Tényleg mennyire különös ez a férfi! Nincs semmi az éjjeliszekrényén, csak egy vizespohár, amit a nővérektől kapott. De tovább nem tudtam gondolni, mert éppen kijött a boltból, kicsit lassított mellettem, de ment tovább, át az úton a buszmegállóhoz. Szaladok utána.

A buszon sem beszéltünk, a kórház parkján is szótlanul mentünk át. Ha kérdeztem valamit, csak dörmögött rá. Nem akart beszélni. Az épület bejáratától nem messze leroskadt egy padra. Akkor érthetően azt mondta: “Várjon, még ne menjünk föl!” Csak nézett maga elé, nem nézte, a fák, bokrok pazar virágzását, a pompás tavaszi kertet.

Egy frissen javított aszfaltkivágást bámultunk most már mind a ketten. A négyzetes toldás még gőzölgött, körülötte friss bitumengalacsinok lilásfeketén, olajosan fénylettek, mint az érett feketeszeder. Ezt néztük, mint egy példázatot, amit értenünk kellene, de nem tudjuk megfejteni, nem értjük mégsem.

A férfi zsebében kezdett kotorászni, előhúzott egy doboz bontatlan cigarettát. Kibontotta, szájába vett egy szálat.  Aztán a dobozt kissé bizonytalan mozdulattal felém nyújtotta. Nem beszélt most sem, csak bal szemöldöke kérdezte tőlem, hogy kérek- e. Most nézett rám először. Félénken, mintha szégyenkezne valamiért. Pedig nem volt rá oka.

Így hajléktalanul, tönkrebagózott betegen is jó arca volt.

 Egy történet a "mint a feketeszeder" című könyvemből:


VERONIKA GESZTENYÉJE

Veronika erősen hasonlít nagynénémre, anyai nagyanyám testvérére,
akit Erzsébetnek hívtak. Veronika mint Erzsébet jár eszemben, és nem
szűnik meg bennem a csodálkozás, hogy őt mégis máshogy nevezik. Már
túl a hetvenen, alig őszül, tényleg csak pár szál fehér látszik a dús fekete
hajkoronában. Szemöldöke, szempillái is tiszta feketék, körbecsillagozzák
sötétzöld szemeit. Termetre alacsony, gömbölyű idomokkal, a betegség
sem soványította el, csak dagadt bokáján látszik, hogy nincs minden
rendben.
Veronika mindent maga csinál, bár nehezen mozog, gyenge. Pár hete
hirtelen hagyta el az ereje, azóta fullad és szédül. Ezért nem is szívesen
beszél, viszont azt szereti, ha mellette vagyok: „Jöjjön, üljön le és meséljen
valamit!”
Az elmúlt héten, mikor az osztály terápiás kutyája beviharzott,
odaaranyoskodta magát a betegágyhoz, plüss füleit vidáman lobogtatva, no
akkor kiderült, hogy Veronika is igen szereti az állatokat, mint ahogy én is.
Így aztán most a kutyáimról kezdek mesélni neki. Hogy az egyik, a fiú
sárgásbarna, mint a száraz nyári föld, a másik, a kislány fehér, göndör
hópihe. Hosszú szőrük összekeveredve gomolyog végig a zöld füvön, puha
gombócként gurulnak, mikor játszanak, mint a kölyök oroszlánok.
Miközben mesélek, látom, hogy Veronika jobb kezében szorongat
valamit. Meglátja, hogy észrevettem, tenyerét kinyitva mutatja: gesztenye.
Mosolyogva, halkan mondja, ahogy a gyenge légzés engedi: „A lányomtól
kaptam. Azt mondta, markolásszam, ez meggyógyít. Nem tudom, hogyan,
talán mert masszírozza a tenyeremet, vagy ha rászorítok, jobban
pumpálódik a vér? Nem tudom, hogyan gondolta, de szorongatom.”
Egy óra körül ebédet viszek Veronikának. Kihúzom a kis asztalt,
ráteszem a fehér zellerkrémlevest, a párolt húst sós krumplival és piros
meggykompóttal. Mielőtt Veronika hozzálát, a tányérok mellé teszi a
fényes, barna gesztenyét, hogy messzire azért ne kerüljön.
Ebéd után hanyatt fekve sziesztázik, szép fekete haja fehér csipke
párnáján göndörödik, szemeit lecsukja. Csak a keze mozog. Szorongatja a
gesztenyét.

Hazafelé sétálok, szürke az idő, a kórház parkjának faóriásai ősziesen
bólogatnak a szélben, szórják színes leveleiket. A gesztenyefa korán
elhullatta, már csak néhány rozsdásan zörgő levelet őriz. Nézem, ahogy egy
messzire nyúló kopár ágán ül valami. Egészen az ág végén, valami sárga-
fehér fényesség. Kis madár lehet? Várom, hogy közel érve jobban lássam.
Aztán már olyan közel vagyok, hogy el kellene röppennie, mikor meglátom
végre, hogy nem madár. Virág. Képtelenül szokatlan időben, a hosszú ág a
végén kivirágzott. Akkora csak, mint egy féligégett gyertya, és világít, csak
világít a ködös őszben.

BABARINKÓT SENKI SE ÉRTI

- Uccá! Hadd fújjon a szél! - mondta Babarinkó és oldalra nyújtott kezekkel bukdácsolt a fűcsomókon. Repülőgépet  játszott?  Lodi rögtön rávágta, amit ilyenkor szokott:

- Babarinkót senki se érti.

Az unatkozás zavartalanul folytatódott tovább. Lodi homlokáról fölnyomta gomba kalapját, hogy jobban lásson. Leült egy fa tövébe, kerek mohavánkosra, és egy fűszálat kezdett el rágicsálni, hosszú orrával olykor meg-megpöckölte. Nézte a többieket, várta, hogy kitalálják, mit játszanak.

Színke egy cérnaszálra kötött bogarat sétáltatott. A bogár nem nagyon akart pórázon sétálni, megmakacsolta magát, és nem mozdult. Színke türelmetlenül húzogatta. Kicsit énekelt neki, kérlelte, de nem sokat számított.  Színkének világoskék pamutfonal haja volt, és nagy mézszínű szemeivel hatalmasakat tudott pislantani.

Babarinkó dugta ki kerek mackópofáját egy faág mögül és azt mondta:

- Minden minden menne már!  

Mire Lodi megjegyezte:

- Babarinkót senki se érti.

Negyedik társuk Fott, szürke volt és szögletes, mintha fekete kartonból hajtogatták volna, amit kiszívott a nap.

- Ne kényszerítsetek! Tudjátok, hogy a fottok nem beszélnek! Találjátok ki ti, hogy mit játszunk!- mondta és beleült egy száraz falevélbe. Ő mindig attól félt, hogy nedvesség éri. Nem szerette még a harmatot sem, mert vizes lesz a papírlába tőle. A fottok már csak ilyenek!

Ötödik társuk Szirmó a macskatündér. Fején koszorú, testét földig érő, hófehér csipke menyasszonyi fátyol borítja. Szirmó kecses és ravasz. Kiszámíthatatlan és megbízhatatlan. Azt állítja, a fátyla varázsfátyol, de még senki nem látta, hogy varázsolt volna vele.

Jobbról a bozótból hirtelen nagy törtetés, töfögés hallatszott. Dübörgés és csámcsogás közepette megjött egy óriás sün. Persze csak az apró manó-népnek volt ő óriás. Megállt és végignézett rajtuk. Babarinkó ekkor már a mohán heverészett. Egyik könyökére támaszkodva kissé felült és rosszalló hangsúllyal azt mondta:

- Édes fiam!

A többiek azonnal rávágták, mintegy magyarázkodva a sünnek:

- Babarinkót senki se érti!

Hanem most vették csak észre, hogy a sün egy kirágott dinnyehéjat cipel a tüskéin. Kérte is őket rögtön, hogy szabadítanák meg  fölösleges terhétől!

No végre, volt mit csinálni! Hosszan bajlódtak vele, mire sikerült leszedni. De aztán megérte a fáradtságot! A sün is boldog lett, nekik meg került egy nagyszerű hinta, vagy csónak, vagy mi. Hosszú fűszálat fűztek a két csücskéhez, fölerősítették egy fa ágára, mintegy függőágyat. Mind az öten belefértek. Ott ültek hát benne, a szél meg ide-oda himbálta őket. A manók nagyszerűen szórakoztak. Egy ideig. Amíg el nem unták. Akkor a hosszú orrú, gomba kalapos Lodi odaállt Szirmó, a macskatündér elé, és azt mondta:

-Varázsolj most a fátyladdal! Tedd, hogy ez a mi bárkánk repülni tudjon! Ha olyan nagy varázsló vagy!  

No ezen a többiek is fellelkesedtek, mind kérlelni kezdték. Szirmó először még szorosabbra húzta a fátylat maga körül, jelezve, hogy ő hallani sem akar ilyesmiről. Aztán mégis beleegyezett. A “bárka“ oromcsúcsához kötötte koszorúját, a szél egy libbentéssel vitorlává dagasztotta a fátylat, és a varázslat megkezdődött. A csónak eloldódott és a langyos levegőben úszni, lebegni kezdett. Apró légáramlatok irányították föl, föl, egyre magasabbra. A manók álmélkodtak: sok furcsát láttak ők már manóéletükben, de ilyet még soha!

Szirmó büszkén állt, fehér bundáját hullámokban fésülte a szél. Fott zörgött, mint a papír, kicsit félt. Lodi a sapkáját fogta, nehogy elvigye a huzat. Színke nagyokat pislogott, úgy csodálkozott. Babarinkó egész lassan ezt ismételgette: pity....pity....pity... Mire a többiek mind ezt gondolták: Babarinkót senki se érti!

Már elhagyták az erdő rengeteg lombját és szálltak, emelkedtek még mindig egyre feljebb. Úsztak az ég végtelen, kék tengerében. Sok bogár, pitypangvirág esernyője repült el mellettük, találkoztak szitakötővel, és néha egy arra repülő madár nézte meg különös csónakjukat. Szédületes, lélegzetelállító volt a magasság. A lemenő nap először sötétaranyra festette a levegőt, majd izzó narancssárgára változott, aztán egyre sötétebb kék lett. Eluralkodott a csendesség, fölragyogtak a csillagok a sűrű sötétben, mint apró, sárga lámpások. Már közöttük úszott a dinnyehéj-csónak, ügyesen lavírozott, ha némelyiknek mégis nekikocódott, az visszhangos, pengő hangot hallatott.

A manók olyan szerencsések voltak, hogy még a ködszakállú csillagpucoló óriást is megláthatták, amint marokra fogott felhőpamacsával éppen egy csillagot fényesít. Tíz szem sorakozott a hajó szélénél, éppen hogy csak kilátszott, úgy lesték a csodát. Lassan elhaladtak mellette,  Babarinkó tovább pittyegett, és egy légből lekapott pitypangfújókával játszott. Forgatta, mint egy esernyőt.  Sokáig haladtak így, a pittyegő némaságban, mikor egyik oldalon megpillantották a Göncöl szekeret. Egy óriási csillagokból összetákolt szekér az égben! Kerekei, rúdja, mind roppant nagy.  Mióta áll itt a kongó némaságban? Ki felejtette itt az idők elején? A pici bárka lassan elúszott mellette. A másik oldalon egy hatalmas tyúkanyó gubbasztott, körülötte apró sárga csillag-csibéivel. Ő volt a Fiastyúk. Megcsodálták és tovaszálltak, hosszan úszva a bársonyos kék-fekete térben, a csillagok között.

Mígnem egyszer valami fehéres fényt láttak, olyan sűrűn tömörültek a csillagok, hogy fényük már- már fehéren világított, mint csorgó tej-folyam. Ez volt a Tejút: vakító patyolat hömpölygés, ameddig a szem ellát.  A kis bárka rá is kanyarodott, vidáman, himbálózva haladt tovább.

Ám a Tejút túlságosan fényes volt a manók szemének, így be kellett, hogy csukják. Alig csukták be, el is aludtak.

Így esett, hogy azt már nem tudják, hogy a Tejútról hogyan keveredtek haza.

Jócskán hasukra sütött a nap, mikor felébredtek. Otthon voltak már, a dinnyehéj-bárka a fa tövében pihent, pont ott, ahonnét elindultak. Nagyot nyújtóztak és sorban kiugráltak a földre. Fejük még kótyagosan őrizte a csodálatos utazás álomszerű emlékét. Szirmó büszke volt fátyla tudományára, bár most féltékenyen nézte Babarinkót, aki egy óvatlan pillanatban megkaparintotta, magára csavarta úgy, hogy csak két pici mackófüle, és fekete pont szemei látszottak ki a hófehér csipkéből. Így mókázott, szaladt ide-oda.

Szirmó puha mancsával csak legyintett: Hiába! Babarinkót senki se érti.

KÜLLŐMUZSIKA

Mikor a fentről leszálló sötétkék est, találkozott a lentről fölszálló barna esttel, és lila éjszaka kezdődött éppen, küllőgyárban is elült a nyikorgás, nyekergés.

A bicikli kerekek egyre lassabban forogtak, zörrentek még picit, de mire a csoszogó éjjeliőr kulcsra zárta az emeletes nagytermek kapuit, már teljes volt a csönd. A gyár körül, a fehér dobozházak is kékesre szürkültek már az éjben, csak kéményeik pöfögtek fehér füstöket.

Minden pillanatban kirepült egy vidám, fürge gőzgombóc és szárnyakat bontva táncba kezdett az égen. Néha úgy tűnt, mintha csak papírgalacsint, összegyűrt szalvétát fújdogálna  az esti sötétség, megtelt táncukkal az éji levegő. Ha nem szálldostak éppen, küllőgyár kéményén megpihentek, magasan, a füstös peremet fehérre csipkézve.

Csak találgathatnánk, hogy mit tüzeltek dobozváros lakói, hogy kéményeikből ezek a fehér-ezüst  huski pamacsok repkedtek..

Hm. De igazából nem tudjuk. Az ablakból is csak annyi látszik, hogy mihelyt hazaérnek a munkából, egyből elkezdenek rakosgatni valamit a tüzhelybe.  A kicsi máglyarakásra mindenki rádobja a magáét, anya, apa, gyerekek, nagymamák, nagypapák, nagybácsik. Aztán rögtön meg is gyújtják, és míg a tűz pattogva ég, a család nagy vidáman asztalhoz ül, és hozzáfog a vacsorához. A szárnyas fehérségek meg csak repkednek a kéményekből, egyik a másik után.

Történt egyszer, hogy egy törött felső ablak hiányzó sarkánál, az egyik kis pamacs besurrant küllőgyár nagytermébe, ott lebegett egy ideig, egyedül a nagy szürke csendben, nézdegélte a sok kerék, benne a sok küllő, hogyan aluszik. Aztán közel rebbent, ki-be bújt a pálcikák között, egyre bátrabban, míg végül rászállt, rugózott és dobbantgatott, szerette volna valahogy szórabírni a kereket.

Futni kezdett a szélén, körbe- körbe. Egy idő után megnyikkant a hideg fém, aztán pörgött, mint a ringlis, küllői megcsendültek. A kis fehér pamacs tapsikolt örömében, egyik kerékről a másikra ugrott, bepörgette ezt is, azt is.

Végül az egész, mint egy távoli nagyzenekar, halkan citerált.

A sötétkékkabátos morc öregember, az éjjeliőr is megtette már az első kört a kulcsokkal, lámpákkal, lépcsőkkel. Egyedül él szegény, és amikor dobozházak lakói hazaérnek a munkából, iskolából, és fáradtságukat feledni kezdik, (vagy talán éppen azt dobják a tűzre) az éjszakai szolga akkor indul dolgozni, lehajtott fejjel, álmosan. Sok éve már, hogy álmatlanságban szenved. Most is végigcammogta, munkások után bezárta a termeket, lekapcsolta a villanyokat, beindította a szellőzőt. Söprögetett, tejet adott a macskának, talán bekapcsolja majd a tévét, vagy beszél valamit a galambokhoz:

“Ha legalább egy picit aludhatnék, ahogy ti is, mikor fejeteket szárnyatok alá dugjátok!” ezt eldörmögi minden végigmatatott éjszakáján.

Leül az asztalhoz, papírból előszedi vacsoráját, megeszegeti, aztán karjára hajtja fejét. Ekkor hallja meg a távoli, halk muzsikát. Szeme csukva van, de látni véli a városra boruló éjszakát, mint cifra madár kék-barna szárnyait, melyen a fehér füst csibetündérek a küllőmuzsika ütemére ugrándoznak.

Az öreg éjjeliőr karjára hajtott fejjel, nagy szuszogva, bozontos szakálla alatt halvány mosollyal, most mégis alszik egy picit.

Még egy rózsás emlék:

Hosszú napok, tikkasztó hőség. Mariska mama azon a nyáron “a gazdaságnál főz”. Ez körülbelül azt jelentette, hogy szakácsnő a Mezőgazdasági Szövetkezetnél, és annyit dolgozik, hogy minden este italos lesz, mire hazaér az ötös busszal. Kék dorgóban, döcögve cipeli nagy testét, haja feltűzve is kócos, arcára kiül, hogy minden mindegy, vagy inkább haragszom. Magában morog, de azért könnyen meg lehet nevettetni is.

Dédmama dühös rá ilyenkor, csak legyint: eh, nagyanyátok megint beivott!

Nagymama kikulcsol, ledobja táskáit, leül, dorgóját lerúgja. Zsebkendővel törölgeti izzadt homlokát, nyakát, fúj néhányat, aztán átöltözik, magára kapja nylon otthonkáját, és iszik egy fröccsöt. Fellapozza a képesújságot, bele -beleolvas, közben egy régebbi számra kipakolja táskájából a felvágottat, nagy karéj kenyeret tesz mellé és falatozni kezd. Közben olvas. Egy két kutya, macska mindig körberajongja ilyenkor. Nekik is dob némi felvágottat.

Ezeken a hétköznapokon ennél sokkal többet nem láttunk belőle.

Egyszer ebéd után dédmama azt mondja nővéremnek és nekem: Ma van nagyanyátok születésnapja. Jó kis meglepetés lenne, ha kicsit kitakarítanátok nála! Örülne ám neki!

Kelletlenül kezdtük, hiszen dédmama is megcsinálta sokszor, de leszokott róla, azt mondta felesleges, mert másnapra mindig ugyan olyan lesz. Talán észre sem veszi. Akkor meg minek? Kérdezgettük egymástól Ildivel, de azért sepertünk, pakoltunk, törölgettünk. Már nem is emlékszem, hogy melyikőnk fejéből pattant ki az ötlet, hogy akkor csináljunk valami más meglepetést is, amit nem tud nem észrevenni. Először csak egy csokor rózsára gondoltunk, vázában, rendesen, ahogy illik. Aztán ahogy vágtuk a virágot, az egyiknek rövid szára lett, nem illett a csokorba. Akkor azt akasszuk a kilincsre! Mint akik végre megtalálták az igazi ajándékot, hírtelen nagyon egyetértettünk, és sietősen levagdostuk az összes rózsafejet, ami csak volt a kertben. Elkezdtük kidíszíteni Mariska mama sötét, szomorú konyháját. Tettünk rózsát az asztalra, az ágyra, a lámpabúrára, a csapra, a tükör mellé, fiókhoz csiptetve, ruhafogasra akasztva, tettünk koszos papucsba, büdös cipőbe, karnisra, ajtókilincsre. Tettünk mindenhova. Sötétvörös, bordó rózsából volt a legtöbb, ezek alig látszottak az ablak nélküli sötét konyhában, egy-egy sárgásfehér és halvány ciklámen világított csak közöttük. Mégis, valóban ünnepi lett a szutyok kis konyha, így összepucolva, illatosan, a titokzatosan lapuló, bársony rózsák alvadtvér foltjaival.

Éppen csak végeztünk, mire nagymama megérkezett. Szokásosnál is fáradtabbnak, rosszkedvűbbnek tűnt. És italosabbnak. Ildivel a kamra ajtó mögé bújtunk, onnan figyeltük, ahogy bemegy az előszobába, valamit már mond a kutyának a kilincsre akasztott rózsáról, valami olyasmit, hogy: “Mi az Isten?” Aztán a konyhából már biztos, hogy nem az öröm hangjait halljuk. Nagymama mérges, már jön is visszafele, keresi a tetteseket. Előbújunk, még egy halovány “Boldog szülinapot!”-tal bepróbálkozunk, hátha menthető a helyzet, de nem. Nagymama keményen utasít minket, hogy takarítsuk el, és egyáltalán nem érti, hogy vetemedhettünk ilyesmire: “A sok gyönyörű rózsámat, mind letéptétek!” Asztalra támaszkodik, nyújtott karjai feszülnek, fejét lehajtja, majdnem sír.

" E mély és szép napok csendjében észrevétlen változott a lombok matériája, mígnem egy napon a fák merőben anyagtalanná vált levelek szalmalángjában, polyva virágára, színes konfettipermetre emlékeztető könnyű pírban álltak -csodaszép pávák és főnixek, melyeknek csak meg kellett rázniuk magukat, meg kellett verdesniük szárnyukat, hogy levessék pompás, cigarettapapírnál is könnyebb, vedlő és immár haszontalan tollukat."   Bruno Schulz

Dédapámról csak két emlékem maradt. Az egyik, hogy a kamra zöld ajtaja nyitva, bent a hűvös földszagban, a sublót előtt ül, indigókék, megfakult kötényben, kockás ingben, és olvas. Vagy cigarettázik. Ez utóbbit különösen szerettem, mert a kékes füstfelhő szárnyakat bontott, váratlan kanyarokat vett a félhomályban, és cseppet sem volt büdös, ahogy dédmama makacsul állította.

Sosem mertem csak úgy odamenni hozzá, úgy láttam gondolatban máshol jár. Csak lassan vetettem észre magam, akkor ő hívón nyújtotta jobb kezét, a homlokomtól kiindulva simított végig a fejemen, közben halkan mondta: Pici bogaram, hát megjöttél?

A kamra zöld ajtaja máskor csak madzaggal beakasztva, résnyire lehetett nyitva, hogy a hűvös megmaradjon, de a fecskék is tudjanak közlekedni. Két fészket is raktak a gerendák alatt. Az ajtó mögötti sötétben krumplik hűsöltek, mindenféle bizarr arccal dudorodtak, egymásra szórva, nagy halomban. Szemben a sublót, széles fiókjaival, tetején néhány borospohár és üveg. És dugók, meg kukorica morzsoló, vetőmagok, madzag, kés és szemüveg. Meg rongyok.

A másik kép, egyben az utolsó, ami dédapámról megmaradt, hogy a zöld konyhaajtó előtt ül egy hokedlin, csontsovány, régóta nem beszél senkivel, valószínűleg nincsen ereje hozzá. Alig kap levegőt, alig tud ülni. Nagyon beteg. Gyöngyös, öreg  kutyája óvatosan keze alá fekszik. Hosszú szőrétől nem látszik melyik a lába, feje, füle, csak egy világosszürke, kékfényű gombolyag az egész, szorosan a hokedli lábánál. Dédapám is szürke, csíkos pizsamában piheg a hőségben. Nagy csontos keze jobbjával a térdét fogja, próbálja magát megtámasztani, a bal meg lóg mellette, mint egy száraz gyökér. Csak az ujjhegye mozog: babrál a kutya selymes bundájában. Piros futórózsa keretezi a képet, fut körbe a zöld ajtófélfán és szemtelen erővel virágzik.

                                             kicsi sárga kép
                                 (eredetileg álló, de az most mindegy)

" Költészetet hazudó nagy vándorszínház ez az ősz, gigantikus színes hagyma, mely szirmot, sziromra bontva mind újabb panorámát kínál. A szívéig sohasem jutunk el. Minden kulissza mögött, midőn suhogva felemelkedik és összegöngyölödik, új és ragyogó hátsó díszlet bukkan fel, mely kis ideig eleven és valóságos, mígnem kihunyva leleplezi papírtermészetét."   Bruno Schulz

szárazvirágok

Kezdetnek egy kép a fecskéimről

 

És egy írás, aminek semmi köze nincs a képhez:

Csütörtök reggel kettősfront nyúzza a betegeket és a dolgozókat a hospice osztályon. Egy haldokló asszonyhoz barátnője jön látogatóba. Hatvan éves barátság. A látogató szorongatja lábnál az ágytámlát, rémülten nézi a szenvedést, nekem mondja halkan: Jobb lenne, ha meghalna! Én, ha rákos leszek, megölöm magam! Ezt már régen elhatároztam.

Ne mondjon ilyet, válaszolom, és próbálom összerakni hidegfrontos fejemben a mondatokat, melyek őt most majd végleg eltérítik szándékától. Kérem, hogy üljön le velem a folyosón. Pár mondatból kiderül, hogy a kiszolgáltatott magánytól retteg. Mesélek neki az osztályról, bízom benne, hogy átjön a rejtett mondanivaló: Ilyen helyen jól lehet meghalni magányos embereknek is!

Azt mondja nincs pénze ilyen helyre, azt mondom nem is kell! Sötéten néz rám, nem tudja hihet e nekem. Tovább védi dédelgetett öngyilkos terveit. Elmeséli, hogy tíz éve meghalt az egyetlen fia rákban. Sajnálom. Sír. Aztán dühös lesz, azt mondja pedig ő Istenhívő volt, de milyen Isten az, amelyik megengedi az ilyet?

Nem vár választ, időt sem hagyna, menyéről kezd mesélni, hogy milyen rossz természete van, három gyerekét is elnevelte, mikor egyedül maradt...Most már határozottan érzem a néniben a rosszindulatot, ismeretlenül is sajnálni kezdem a menyét. Történeteivel azt igyekszik láttatni, hogy a fia felesége mindent elront, de én csak azt érzem, hogy az idős asszony szavaival annyi mérget szór szét, amennyi nem csak egy napraforgó mező gyomírtását fedezhetné, hanem még a napraforgókat is zörgő csontbrigáddá égetné pillanatok alatt. De még ez sem elég, elmeséli egy ismerőse többlépcsős öngyilkosságát, meg hogy szegénynek a végén azért csak sikerült mégis, hála Istennek! Kettő mondatra futotta csak tőlem, így -úgy összeraktam egyet arról, hogy az életünk nem a miénk, kapjuk, és akkor adjuk vissza, ha eljön az ideje, és még egy nem kevésbé közhelyeset a reményről, hogy nem veszhet el egészen, mire a szúrósszemű öregasszony szigorúan rám szólt: Ne próbáljon befolyásolni! És otthagyott.

Délután Terivel találkozom. Budán, egy kint ülős pizzázóban eszünk valamit. Mindig nagy öröm, ha látom őt, ritka vendég itthon, két éve Londoban él. Már jóllaktunk, mikor egy desszertre még rábeszél minket a pincér. Na jó, ketten egyet! Életemben nem ettem ilyen finom tiramisut! Csatosüvegben kapjuk, hűtve, két kanállal.  Élvezem, hogy meleg a levegő, az éjszakai csípős hideg után, szépen süt a nap, bár mintha készülődne valami a légkörben. Teri haján a többszínből fénylő ezüst, most idegen még, de tetszik. Különösebb terv nélkül Óbuda felé vesszük az irányt. Beindul a délutáni csúcsforgalom, a nagy utakat igyekszünk elkerülni, de zajos így is. Közben Teri különös utazásokról mesél.

A kerék vendéglőnél kötünk ki. Rég jártam itt, majdnem húsz éve. Megdöbbent, hogy a hely semmit nem változott, csak némileg lepusztult. Senki nincs a kerhelyiségben. Koszos székpárnákon falevelek, a piros kockás abroszokon is. Leülünk egy kisebb asztalhoz, fejünk felett dugóhúzó formájú lomb tekeredik az égbe. A magas falak határolta kicsi belső udvar már félhomályos, sárga lámpák régiesen világítanak. Némi ellenállást érzek magamban, nem kell a régi, ittfelejtett hangulat, különösen most, hogy Teri a londoni gyors élet Temze-parti levegőjét hozta. De legyen, ha már valamiért idekeveredtünk. Cseh sört iszunk keskeny, magas, oszlopszerű pohárból. Pár perc alatt három asztalhoz is vendégek érkeznek. Teri Banglades négy oda, négy visszasávos, motorokkal, biciklikkel tarkított autóútjairól mesél, és a ruhagyárról, ahova ő gyártást irányítani érkezett, de a dolgozók nem igen értették, hogy a női farmernadrág szabása nem azonos a férfi pizsamáéval. Csak bámulták, hogy ez a képtelenül szőke nő mit karattyol nekik kitartóan, miközben a női fenék formáját rajzolja kezeivel a levegőbe.

Kezdtem volna nem zavartatni magam a hely múltból itt maradt sajátos hangulata miatt, mikor a cigány, hegedűjével megérkezett. Ez nem lehet igaz! Csak a magyarnóták keserves önpusztító romantikája ne legyen! Bármi, csak az ne! De a hegedű már sírt is, jöttek az ismerős dallamok, még időszámításunk előttről: Akácos út. Legyen a Horváth kertben Budán, A vén cigány, Hajmási Péter, egy vidám, egy szomorú. A cigány nagy barna szemei alatt sötét árok, arca sápadt, mint a kerti világítás. Szeme szomorú, szája mosolyog, de ez a mosoly is olyan ottfelejtett. Mind amellett továbbra is jó volt a sör és a beszélgetés. Beesteledett, mikor a szélvihar megérkezett. Őrült nagy széllökések forgatták meg a zárt udvar húsz éve megrekedt levegőjét. Borultak az üres üvegek, potyogtak az ágak, röpültek a piros kockás abroszok. Mi is a szalma tető alá menekültünk, közelebb a cigányhoz, aki csak húzta, és rendületlenül mosolygott. Mögötte a hatalmas fekete ventilátort is bepörgette a szél, rozogán zörgött, recsegett a propeller, de a hegedű mindeneken uralkodni látszott. A cigány most tényleg vidámnak tűnt, és rákezdte a ha én gazdag lennéket. Én egy lehetséges walesi útról szőtt ábrándjaimat vázolom Terinek. Vannak kint barátaink, meglátogathatnánk őket. Bár öreg Pamat kutyámat nem szívesen bíznám másra, még egy hétig sem!

Éjszaka van, mire hazaérek. Itthon, a kertben, a legnagyobb sötétben, kihányom a világ legfinomabb tiramisuját.