november

      magányos cédrusom:)

NINCS VÍZ A VÉCÉBEN!

Nem kis erőfeszítésembe került öt évesen, hogy közösségbe szokjak. Óvoda nálam kimaradt, ezért egy év iskolai előkészítővel kezdtem. Alig emlékszem másra, mint hogy állandóan olyan ügyekre kell figyelnem, amik idáig nem is léteztek: Megjegyezzem melyik folyosón lóg az esőkabátom, egyáltalán az, hogy eszembe jusson a kabát akkor is, ha délután már hét ágra süt a nap. Figyeljek az órán, csengetéstől csengetésig, akkor is, ha unalmas. Ez nem is sikerült, ekkora önfegyelmem sosem volt. Mindig menjek egy csapat gyerekkel más más osztály termekbe, mert állítólag közéjük tartozom. Próbáljak mindenféle, ráadásul nem is kötelező feladatokkal piros pontokat, csillagokat szerezni, mert annak örülnek a szüleim! Ha meg kedvemre firkálgatok a füzetembe, annak nem örül senki! (Csak én?) Minden olyan beszabályozott lett, pár nap után már tudtam, hogy átvertek azzal, hogy “meglátod milyen jó lesz!”, már tudtam, hogy utálni fogom. De nem volt mit tenni! Azért akadt olyan is, amit kicsit szerettem. Például a rajz órákat, a földrajz és az ének órákat. Ez utóbbit csak az első években, amíg kórus válogatáson Boros Éva néni azt nem mondta, hogy hamis. Tartalékhoz tettek, de én megsértődtem, és többet nem énekeltem. Mi az, hogy hamis? Nem valódi? Nem is értettem, de elkezdtem szégyellni. Amúgy sem voltam az a fajta gyerek, aki folyton hangicsál. Szüleimet többször behívták, kérdezgették, hogy mért nem beszél ez a lány? Két nővérem, egy harmadik, és egy ötödik osztályos, már jó hírét vitték családunknak, szorgalmas, jól tanuló diákok voltak. Én meg nem túl szorgalmas, és nem is jól tanulós, hanem elbámészkodós, túlságosan csöndes.

Legelső torna órán történt, hogy a végére már csak fogócskát osztott a tanár, valami megbeszélnivalója akadhatott egy kollégával, mert kicsit távolabb állt, nem figyelt ránk.

Volt egy nálunk három fejjel magasabb cigánylány az osztályban,  már kétszer bukott, égimeszelőnek tűnt mellettünk. Koszos, rossz szagú rongyokban járt, még sosem láttam hozzá hasonlót, irtózattal néztem, és féltem is tőle. Azon a fogócskázós torna órán valószínűleg megint elbámészkodtam valamerre, mert egyszerre csak ott termett ez a félelmetes cigánylány, és beleüvöltötte a fülembe, hogy: Nincs víz a vécében! Majdnem elájultam, úgy megijedtem, ez tetszhetett a cigánylánynak, mert megint közel hajolt, és megint rám ordította: Nincs víz a vécében! Fekete szemei kidülledtek a kiabálástól, fekete bozont haját égbe emelte a szél, hosszú kezeit tekerte, így hadonászva szaladt körbe körbe, mint egy elszabadult malomkerék. Ijesztgette a pisiseket. A lányok sikítva menekültek, de még a fiúk is féltek tőle! Két lépéssel, egy ugrással mindenkit elért, közben vadul kiabálta, hogy Nincs víz a vécében!

A FEKETE KUTYA ÉS A VADSZAMÁR

A vadszamár életében most először látott fekete kutyát, és hát nagyon meg is rémült tőle. Ez bizony rosszat jelent, rosszat jelent! -ismételgette babonásan. Meg fogok halni?

Megtorpant. Lépni sem mert többet. -Mi lesz, ha villogó fehér agyarait bokámba vési és széttépi a húsomat? Félelmében nagyot ordított.

Mire a fekete kutya ugrott pár métert hátrafele. Farkát behúzta, szaglászni sem mert.

-Mi a fene? -gondolta. Nem ló, a feje is nagy, a hangja meg rémes! És ahogy kopogtatja a patáit! Még az kéne, hogy a hátamra húzzon egyet szilaj, kalapácsvégű lábaival!

A szamár a szőlőshegy fele indult, lassan sétált a kitaposott ösvényen. A kutya tisztes távolságból követte. Aztán a szamár egy kidőlt -bedőlt házba osont, hogy ott jól elbújhat a kutya elől. Tető ugyan már nem volt, rég beszakadhatott, most már bentről is látni lehetett az eget. Csendesen havazott. Az egyik sarokból bodza bokor nőtt, egyik ága kikanyarodott az ablakon. A konyhakő kockái viszonylag épen maradtak, fekete -fehér váltakozott, mint egy sakktáblán.

A szamár először ugróiskolát játszott, aztán egyre vidámabban szteppelt, patái csattogtak. A fekete kutya is beóvakodott, leült az egyik fehér négyzetre, mozdulatlanul ült, mint egy szobor. Néha picit jobbra, aztán balra billentette a fejét, úgy nézte a szamarat, ahogy egyre közelebb táncolt hozzá, míg végül pont az orra előtt megállt. A kutya óvatosan szimatolni kezdte a lábait. Felállt és mind a négy lábát alaposan megszimmantotta, hogy biztos tudja kivel van dolga. A végén már csóválta a farkát hozzá. A bedőlt ház oldalánál szánkót találtak. A szamár kihúzta az útra, és egy nagyot iázott. Megvárta míg a fekete kutya felült a szánkóra, és húzni kezdte. Közben egyre nagyobb pelyhekben hullott a hó.

 még egy történet a könyvből:

MINT A FEKETESZEDER

A hajléktalan férfi mellé kísérőnek adtak, mert egyszer már elszökött. Ezért is gondolták, jobb lesz, ha nem egyedül megy. Az ajtó előtt a főnővér még fülembe súgta, hogy ne hagyjam, hogy igyon. A falu postáján kellett, hogy felvegye szerény járandóságát, hát odabuszoztunk. Nem nézett rám egész úton egyszer sem, sehogy sem tudtam feloldani a helyzet furcsaságát. Megvártam a posta előtt.

Hamar végzett, de ahogy kijött, ugyanazzal a lendülettel, egy szó nélkül bekanyarodott a kisboltba. Rögtön a piára gondoltam. Megveszi. Talán már a boltban is iszik, hogy ne lássam. Pedig nem szabad neki, megmondták! Mi lesz, ha rosszul lesz, hiszen rám bízták ezt az embert! Lehet, hogy be kellene mennem? De a lábam gyökeret vert. Valahogy szikár személyisége is megálljt parancsolt. Nem mehetek be utána. Hiszen már így is olyan vagyok mellette, mint egy kísérő rendőr. Tényleg mennyire különös ez a férfi! Nincs semmi az éjjeliszekrényén, csak egy vizespohár, amit a nővérektől kapott. De tovább nem tudtam gondolni, mert éppen kijött a boltból, kicsit lassított mellettem, de ment tovább, át az úton a buszmegállóhoz. Szaladok utána.

A buszon sem beszéltünk, a kórház parkján is szótlanul mentünk át. Ha kérdeztem valamit, csak dörmögött rá. Nem akart beszélni. Az épület bejáratától nem messze leroskadt egy padra. Akkor érthetően azt mondta: “Várjon, még ne menjünk föl!” Csak nézett maga elé, nem nézte, a fák, bokrok pazar virágzását, a pompás tavaszi kertet.

Egy frissen javított aszfaltkivágást bámultunk most már mind a ketten. A négyzetes toldás még gőzölgött, körülötte friss bitumengalacsinok lilásfeketén, olajosan fénylettek, mint az érett feketeszeder. Ezt néztük, mint egy példázatot, amit értenünk kellene, de nem tudjuk megfejteni, nem értjük mégsem.

A férfi zsebében kezdett kotorászni, előhúzott egy doboz bontatlan cigarettát. Kibontotta, szájába vett egy szálat.  Aztán a dobozt kissé bizonytalan mozdulattal felém nyújtotta. Nem beszélt most sem, csak bal szemöldöke kérdezte tőlem, hogy kérek- e. Most nézett rám először. Félénken, mintha szégyenkezne valamiért. Pedig nem volt rá oka.

Így hajléktalanul, tönkrebagózott betegen is jó arca volt.

 Egy történet a "mint a feketeszeder" című könyvemből:


VERONIKA GESZTENYÉJE

Veronika erősen hasonlít nagynénémre, anyai nagyanyám testvérére,
akit Erzsébetnek hívtak. Veronika mint Erzsébet jár eszemben, és nem
szűnik meg bennem a csodálkozás, hogy őt mégis máshogy nevezik. Már
túl a hetvenen, alig őszül, tényleg csak pár szál fehér látszik a dús fekete
hajkoronában. Szemöldöke, szempillái is tiszta feketék, körbecsillagozzák
sötétzöld szemeit. Termetre alacsony, gömbölyű idomokkal, a betegség
sem soványította el, csak dagadt bokáján látszik, hogy nincs minden
rendben.
Veronika mindent maga csinál, bár nehezen mozog, gyenge. Pár hete
hirtelen hagyta el az ereje, azóta fullad és szédül. Ezért nem is szívesen
beszél, viszont azt szereti, ha mellette vagyok: „Jöjjön, üljön le és meséljen
valamit!”
Az elmúlt héten, mikor az osztály terápiás kutyája beviharzott,
odaaranyoskodta magát a betegágyhoz, plüss füleit vidáman lobogtatva, no
akkor kiderült, hogy Veronika is igen szereti az állatokat, mint ahogy én is.
Így aztán most a kutyáimról kezdek mesélni neki. Hogy az egyik, a fiú
sárgásbarna, mint a száraz nyári föld, a másik, a kislány fehér, göndör
hópihe. Hosszú szőrük összekeveredve gomolyog végig a zöld füvön, puha
gombócként gurulnak, mikor játszanak, mint a kölyök oroszlánok.
Miközben mesélek, látom, hogy Veronika jobb kezében szorongat
valamit. Meglátja, hogy észrevettem, tenyerét kinyitva mutatja: gesztenye.
Mosolyogva, halkan mondja, ahogy a gyenge légzés engedi: „A lányomtól
kaptam. Azt mondta, markolásszam, ez meggyógyít. Nem tudom, hogyan,
talán mert masszírozza a tenyeremet, vagy ha rászorítok, jobban
pumpálódik a vér? Nem tudom, hogyan gondolta, de szorongatom.”
Egy óra körül ebédet viszek Veronikának. Kihúzom a kis asztalt,
ráteszem a fehér zellerkrémlevest, a párolt húst sós krumplival és piros
meggykompóttal. Mielőtt Veronika hozzálát, a tányérok mellé teszi a
fényes, barna gesztenyét, hogy messzire azért ne kerüljön.
Ebéd után hanyatt fekve sziesztázik, szép fekete haja fehér csipke
párnáján göndörödik, szemeit lecsukja. Csak a keze mozog. Szorongatja a
gesztenyét.

Hazafelé sétálok, szürke az idő, a kórház parkjának faóriásai ősziesen
bólogatnak a szélben, szórják színes leveleiket. A gesztenyefa korán
elhullatta, már csak néhány rozsdásan zörgő levelet őriz. Nézem, ahogy egy
messzire nyúló kopár ágán ül valami. Egészen az ág végén, valami sárga-
fehér fényesség. Kis madár lehet? Várom, hogy közel érve jobban lássam.
Aztán már olyan közel vagyok, hogy el kellene röppennie, mikor meglátom
végre, hogy nem madár. Virág. Képtelenül szokatlan időben, a hosszú ág a
végén kivirágzott. Akkora csak, mint egy féligégett gyertya, és világít, csak
világít a ködös őszben.

BABARINKÓT SENKI SE ÉRTI

- Uccá! Hadd fújjon a szél! - mondta Babarinkó és oldalra nyújtott kezekkel bukdácsolt a fűcsomókon. Repülőgépet  játszott?  Lodi rögtön rávágta, amit ilyenkor szokott:

- Babarinkót senki se érti.

Az unatkozás zavartalanul folytatódott tovább. Lodi homlokáról fölnyomta gomba kalapját, hogy jobban lásson. Leült egy fa tövébe, kerek mohavánkosra, és egy fűszálat kezdett el rágicsálni, hosszú orrával olykor meg-megpöckölte. Nézte a többieket, várta, hogy kitalálják, mit játszanak.

Színke egy cérnaszálra kötött bogarat sétáltatott. A bogár nem nagyon akart pórázon sétálni, megmakacsolta magát, és nem mozdult. Színke türelmetlenül húzogatta. Kicsit énekelt neki, kérlelte, de nem sokat számított.  Színkének világoskék pamutfonal haja volt, és nagy mézszínű szemeivel hatalmasakat tudott pislantani.

Babarinkó dugta ki kerek mackópofáját egy faág mögül és azt mondta:

- Minden minden menne már!  

Mire Lodi megjegyezte:

- Babarinkót senki se érti.

Negyedik társuk Fott, szürke volt és szögletes, mintha fekete kartonból hajtogatták volna, amit kiszívott a nap.

- Ne kényszerítsetek! Tudjátok, hogy a fottok nem beszélnek! Találjátok ki ti, hogy mit játszunk!- mondta és beleült egy száraz falevélbe. Ő mindig attól félt, hogy nedvesség éri. Nem szerette még a harmatot sem, mert vizes lesz a papírlába tőle. A fottok már csak ilyenek!

Ötödik társuk Szirmó a macskatündér. Fején koszorú, testét földig érő, hófehér csipke menyasszonyi fátyol borítja. Szirmó kecses és ravasz. Kiszámíthatatlan és megbízhatatlan. Azt állítja, a fátyla varázsfátyol, de még senki nem látta, hogy varázsolt volna vele.

Jobbról a bozótból hirtelen nagy törtetés, töfögés hallatszott. Dübörgés és csámcsogás közepette megjött egy óriás sün. Persze csak az apró manó-népnek volt ő óriás. Megállt és végignézett rajtuk. Babarinkó ekkor már a mohán heverészett. Egyik könyökére támaszkodva kissé felült és rosszalló hangsúllyal azt mondta:

- Édes fiam!

A többiek azonnal rávágták, mintegy magyarázkodva a sünnek:

- Babarinkót senki se érti!

Hanem most vették csak észre, hogy a sün egy kirágott dinnyehéjat cipel a tüskéin. Kérte is őket rögtön, hogy szabadítanák meg  fölösleges terhétől!

No végre, volt mit csinálni! Hosszan bajlódtak vele, mire sikerült leszedni. De aztán megérte a fáradtságot! A sün is boldog lett, nekik meg került egy nagyszerű hinta, vagy csónak, vagy mi. Hosszú fűszálat fűztek a két csücskéhez, fölerősítették egy fa ágára, mintegy függőágyat. Mind az öten belefértek. Ott ültek hát benne, a szél meg ide-oda himbálta őket. A manók nagyszerűen szórakoztak. Egy ideig. Amíg el nem unták. Akkor a hosszú orrú, gomba kalapos Lodi odaállt Szirmó, a macskatündér elé, és azt mondta:

-Varázsolj most a fátyladdal! Tedd, hogy ez a mi bárkánk repülni tudjon! Ha olyan nagy varázsló vagy!  

No ezen a többiek is fellelkesedtek, mind kérlelni kezdték. Szirmó először még szorosabbra húzta a fátylat maga körül, jelezve, hogy ő hallani sem akar ilyesmiről. Aztán mégis beleegyezett. A “bárka“ oromcsúcsához kötötte koszorúját, a szél egy libbentéssel vitorlává dagasztotta a fátylat, és a varázslat megkezdődött. A csónak eloldódott és a langyos levegőben úszni, lebegni kezdett. Apró légáramlatok irányították föl, föl, egyre magasabbra. A manók álmélkodtak: sok furcsát láttak ők már manóéletükben, de ilyet még soha!

Szirmó büszkén állt, fehér bundáját hullámokban fésülte a szél. Fott zörgött, mint a papír, kicsit félt. Lodi a sapkáját fogta, nehogy elvigye a huzat. Színke nagyokat pislogott, úgy csodálkozott. Babarinkó egész lassan ezt ismételgette: pity....pity....pity... Mire a többiek mind ezt gondolták: Babarinkót senki se érti!

Már elhagyták az erdő rengeteg lombját és szálltak, emelkedtek még mindig egyre feljebb. Úsztak az ég végtelen, kék tengerében. Sok bogár, pitypangvirág esernyője repült el mellettük, találkoztak szitakötővel, és néha egy arra repülő madár nézte meg különös csónakjukat. Szédületes, lélegzetelállító volt a magasság. A lemenő nap először sötétaranyra festette a levegőt, majd izzó narancssárgára változott, aztán egyre sötétebb kék lett. Eluralkodott a csendesség, fölragyogtak a csillagok a sűrű sötétben, mint apró, sárga lámpások. Már közöttük úszott a dinnyehéj-csónak, ügyesen lavírozott, ha némelyiknek mégis nekikocódott, az visszhangos, pengő hangot hallatott.

A manók olyan szerencsések voltak, hogy még a ködszakállú csillagpucoló óriást is megláthatták, amint marokra fogott felhőpamacsával éppen egy csillagot fényesít. Tíz szem sorakozott a hajó szélénél, éppen hogy csak kilátszott, úgy lesték a csodát. Lassan elhaladtak mellette,  Babarinkó tovább pittyegett, és egy légből lekapott pitypangfújókával játszott. Forgatta, mint egy esernyőt.  Sokáig haladtak így, a pittyegő némaságban, mikor egyik oldalon megpillantották a Göncöl szekeret. Egy óriási csillagokból összetákolt szekér az égben! Kerekei, rúdja, mind roppant nagy.  Mióta áll itt a kongó némaságban? Ki felejtette itt az idők elején? A pici bárka lassan elúszott mellette. A másik oldalon egy hatalmas tyúkanyó gubbasztott, körülötte apró sárga csillag-csibéivel. Ő volt a Fiastyúk. Megcsodálták és tovaszálltak, hosszan úszva a bársonyos kék-fekete térben, a csillagok között.

Mígnem egyszer valami fehéres fényt láttak, olyan sűrűn tömörültek a csillagok, hogy fényük már- már fehéren világított, mint csorgó tej-folyam. Ez volt a Tejút: vakító patyolat hömpölygés, ameddig a szem ellát.  A kis bárka rá is kanyarodott, vidáman, himbálózva haladt tovább.

Ám a Tejút túlságosan fényes volt a manók szemének, így be kellett, hogy csukják. Alig csukták be, el is aludtak.

Így esett, hogy azt már nem tudják, hogy a Tejútról hogyan keveredtek haza.

Jócskán hasukra sütött a nap, mikor felébredtek. Otthon voltak már, a dinnyehéj-bárka a fa tövében pihent, pont ott, ahonnét elindultak. Nagyot nyújtóztak és sorban kiugráltak a földre. Fejük még kótyagosan őrizte a csodálatos utazás álomszerű emlékét. Szirmó büszke volt fátyla tudományára, bár most féltékenyen nézte Babarinkót, aki egy óvatlan pillanatban megkaparintotta, magára csavarta úgy, hogy csak két pici mackófüle, és fekete pont szemei látszottak ki a hófehér csipkéből. Így mókázott, szaladt ide-oda.

Szirmó puha mancsával csak legyintett: Hiába! Babarinkót senki se érti.