KÜLLŐMUZSIKA

Mikor a fentről leszálló sötétkék est, találkozott a lentről fölszálló barna esttel, és lila éjszaka kezdődött éppen, küllőgyárban is elült a nyikorgás, nyekergés.

A bicikli kerekek egyre lassabban forogtak, zörrentek még picit, de mire a csoszogó éjjeliőr kulcsra zárta az emeletes nagytermek kapuit, már teljes volt a csönd. A gyár körül, a fehér dobozházak is kékesre szürkültek már az éjben, csak kéményeik pöfögtek fehér füstöket.

Minden pillanatban kirepült egy vidám, fürge gőzgombóc és szárnyakat bontva táncba kezdett az égen. Néha úgy tűnt, mintha csak papírgalacsint, összegyűrt szalvétát fújdogálna  az esti sötétség, megtelt táncukkal az éji levegő. Ha nem szálldostak éppen, küllőgyár kéményén megpihentek, magasan, a füstös peremet fehérre csipkézve.

Csak találgathatnánk, hogy mit tüzeltek dobozváros lakói, hogy kéményeikből ezek a fehér-ezüst  huski pamacsok repkedtek..

Hm. De igazából nem tudjuk. Az ablakból is csak annyi látszik, hogy mihelyt hazaérnek a munkából, egyből elkezdenek rakosgatni valamit a tüzhelybe.  A kicsi máglyarakásra mindenki rádobja a magáét, anya, apa, gyerekek, nagymamák, nagypapák, nagybácsik. Aztán rögtön meg is gyújtják, és míg a tűz pattogva ég, a család nagy vidáman asztalhoz ül, és hozzáfog a vacsorához. A szárnyas fehérségek meg csak repkednek a kéményekből, egyik a másik után.

Történt egyszer, hogy egy törött felső ablak hiányzó sarkánál, az egyik kis pamacs besurrant küllőgyár nagytermébe, ott lebegett egy ideig, egyedül a nagy szürke csendben, nézdegélte a sok kerék, benne a sok küllő, hogyan aluszik. Aztán közel rebbent, ki-be bújt a pálcikák között, egyre bátrabban, míg végül rászállt, rugózott és dobbantgatott, szerette volna valahogy szórabírni a kereket.

Futni kezdett a szélén, körbe- körbe. Egy idő után megnyikkant a hideg fém, aztán pörgött, mint a ringlis, küllői megcsendültek. A kis fehér pamacs tapsikolt örömében, egyik kerékről a másikra ugrott, bepörgette ezt is, azt is.

Végül az egész, mint egy távoli nagyzenekar, halkan citerált.

A sötétkékkabátos morc öregember, az éjjeliőr is megtette már az első kört a kulcsokkal, lámpákkal, lépcsőkkel. Egyedül él szegény, és amikor dobozházak lakói hazaérnek a munkából, iskolából, és fáradtságukat feledni kezdik, (vagy talán éppen azt dobják a tűzre) az éjszakai szolga akkor indul dolgozni, lehajtott fejjel, álmosan. Sok éve már, hogy álmatlanságban szenved. Most is végigcammogta, munkások után bezárta a termeket, lekapcsolta a villanyokat, beindította a szellőzőt. Söprögetett, tejet adott a macskának, talán bekapcsolja majd a tévét, vagy beszél valamit a galambokhoz:

“Ha legalább egy picit aludhatnék, ahogy ti is, mikor fejeteket szárnyatok alá dugjátok!” ezt eldörmögi minden végigmatatott éjszakáján.

Leül az asztalhoz, papírból előszedi vacsoráját, megeszegeti, aztán karjára hajtja fejét. Ekkor hallja meg a távoli, halk muzsikát. Szeme csukva van, de látni véli a városra boruló éjszakát, mint cifra madár kék-barna szárnyait, melyen a fehér füst csibetündérek a küllőmuzsika ütemére ugrándoznak.

Az öreg éjjeliőr karjára hajtott fejjel, nagy szuszogva, bozontos szakálla alatt halvány mosollyal, most mégis alszik egy picit.

Még egy rózsás emlék:

Hosszú napok, tikkasztó hőség. Mariska mama azon a nyáron “a gazdaságnál főz”. Ez körülbelül azt jelentette, hogy szakácsnő a Mezőgazdasági Szövetkezetnél, és annyit dolgozik, hogy minden este italos lesz, mire hazaér az ötös busszal. Kék dorgóban, döcögve cipeli nagy testét, haja feltűzve is kócos, arcára kiül, hogy minden mindegy, vagy inkább haragszom. Magában morog, de azért könnyen meg lehet nevettetni is.

Dédmama dühös rá ilyenkor, csak legyint: eh, nagyanyátok megint beivott!

Nagymama kikulcsol, ledobja táskáit, leül, dorgóját lerúgja. Zsebkendővel törölgeti izzadt homlokát, nyakát, fúj néhányat, aztán átöltözik, magára kapja nylon otthonkáját, és iszik egy fröccsöt. Fellapozza a képesújságot, bele -beleolvas, közben egy régebbi számra kipakolja táskájából a felvágottat, nagy karéj kenyeret tesz mellé és falatozni kezd. Közben olvas. Egy két kutya, macska mindig körberajongja ilyenkor. Nekik is dob némi felvágottat.

Ezeken a hétköznapokon ennél sokkal többet nem láttunk belőle.

Egyszer ebéd után dédmama azt mondja nővéremnek és nekem: Ma van nagyanyátok születésnapja. Jó kis meglepetés lenne, ha kicsit kitakarítanátok nála! Örülne ám neki!

Kelletlenül kezdtük, hiszen dédmama is megcsinálta sokszor, de leszokott róla, azt mondta felesleges, mert másnapra mindig ugyan olyan lesz. Talán észre sem veszi. Akkor meg minek? Kérdezgettük egymástól Ildivel, de azért sepertünk, pakoltunk, törölgettünk. Már nem is emlékszem, hogy melyikőnk fejéből pattant ki az ötlet, hogy akkor csináljunk valami más meglepetést is, amit nem tud nem észrevenni. Először csak egy csokor rózsára gondoltunk, vázában, rendesen, ahogy illik. Aztán ahogy vágtuk a virágot, az egyiknek rövid szára lett, nem illett a csokorba. Akkor azt akasszuk a kilincsre! Mint akik végre megtalálták az igazi ajándékot, hírtelen nagyon egyetértettünk, és sietősen levagdostuk az összes rózsafejet, ami csak volt a kertben. Elkezdtük kidíszíteni Mariska mama sötét, szomorú konyháját. Tettünk rózsát az asztalra, az ágyra, a lámpabúrára, a csapra, a tükör mellé, fiókhoz csiptetve, ruhafogasra akasztva, tettünk koszos papucsba, büdös cipőbe, karnisra, ajtókilincsre. Tettünk mindenhova. Sötétvörös, bordó rózsából volt a legtöbb, ezek alig látszottak az ablak nélküli sötét konyhában, egy-egy sárgásfehér és halvány ciklámen világított csak közöttük. Mégis, valóban ünnepi lett a szutyok kis konyha, így összepucolva, illatosan, a titokzatosan lapuló, bársony rózsák alvadtvér foltjaival.

Éppen csak végeztünk, mire nagymama megérkezett. Szokásosnál is fáradtabbnak, rosszkedvűbbnek tűnt. És italosabbnak. Ildivel a kamra ajtó mögé bújtunk, onnan figyeltük, ahogy bemegy az előszobába, valamit már mond a kutyának a kilincsre akasztott rózsáról, valami olyasmit, hogy: “Mi az Isten?” Aztán a konyhából már biztos, hogy nem az öröm hangjait halljuk. Nagymama mérges, már jön is visszafele, keresi a tetteseket. Előbújunk, még egy halovány “Boldog szülinapot!”-tal bepróbálkozunk, hátha menthető a helyzet, de nem. Nagymama keményen utasít minket, hogy takarítsuk el, és egyáltalán nem érti, hogy vetemedhettünk ilyesmire: “A sok gyönyörű rózsámat, mind letéptétek!” Asztalra támaszkodik, nyújtott karjai feszülnek, fejét lehajtja, majdnem sír.

" E mély és szép napok csendjében észrevétlen változott a lombok matériája, mígnem egy napon a fák merőben anyagtalanná vált levelek szalmalángjában, polyva virágára, színes konfettipermetre emlékeztető könnyű pírban álltak -csodaszép pávák és főnixek, melyeknek csak meg kellett rázniuk magukat, meg kellett verdesniük szárnyukat, hogy levessék pompás, cigarettapapírnál is könnyebb, vedlő és immár haszontalan tollukat."   Bruno Schulz

Dédapámról csak két emlékem maradt. Az egyik, hogy a kamra zöld ajtaja nyitva, bent a hűvös földszagban, a sublót előtt ül, indigókék, megfakult kötényben, kockás ingben, és olvas. Vagy cigarettázik. Ez utóbbit különösen szerettem, mert a kékes füstfelhő szárnyakat bontott, váratlan kanyarokat vett a félhomályban, és cseppet sem volt büdös, ahogy dédmama makacsul állította.

Sosem mertem csak úgy odamenni hozzá, úgy láttam gondolatban máshol jár. Csak lassan vetettem észre magam, akkor ő hívón nyújtotta jobb kezét, a homlokomtól kiindulva simított végig a fejemen, közben halkan mondta: Pici bogaram, hát megjöttél?

A kamra zöld ajtaja máskor csak madzaggal beakasztva, résnyire lehetett nyitva, hogy a hűvös megmaradjon, de a fecskék is tudjanak közlekedni. Két fészket is raktak a gerendák alatt. Az ajtó mögötti sötétben krumplik hűsöltek, mindenféle bizarr arccal dudorodtak, egymásra szórva, nagy halomban. Szemben a sublót, széles fiókjaival, tetején néhány borospohár és üveg. És dugók, meg kukorica morzsoló, vetőmagok, madzag, kés és szemüveg. Meg rongyok.

A másik kép, egyben az utolsó, ami dédapámról megmaradt, hogy a zöld konyhaajtó előtt ül egy hokedlin, csontsovány, régóta nem beszél senkivel, valószínűleg nincsen ereje hozzá. Alig kap levegőt, alig tud ülni. Nagyon beteg. Gyöngyös, öreg  kutyája óvatosan keze alá fekszik. Hosszú szőrétől nem látszik melyik a lába, feje, füle, csak egy világosszürke, kékfényű gombolyag az egész, szorosan a hokedli lábánál. Dédapám is szürke, csíkos pizsamában piheg a hőségben. Nagy csontos keze jobbjával a térdét fogja, próbálja magát megtámasztani, a bal meg lóg mellette, mint egy száraz gyökér. Csak az ujjhegye mozog: babrál a kutya selymes bundájában. Piros futórózsa keretezi a képet, fut körbe a zöld ajtófélfán és szemtelen erővel virágzik.

                                             kicsi sárga kép
                                 (eredetileg álló, de az most mindegy)