A TŰZ

A helyzet válságosra fordult. A harmincas évei derekán járó anyuka hónapok óta énekelt egy bárban esténként, de most turnézni is hívták. Elment, miután férjével jól összevesztek. A három nagyobbacska gyerek, több hétre az apára maradt.

Jack, az apa, legurított néhány whiskyt, autóba ült, majd két órát hajtott, mire elérte a turné első állomását, egy esti mulatóhelyet, ahol megint legurított néhány whiskyt, inzultusba keveredett a zenekar vezetőjével, bemosott neki egyet, majd rövid veszekedés után feleségével autóba ültek, és hazamentek. Az ordibálás nagy része csak otthon következett. Reggel Jack barátjához költözött, kivolt idegileg, egész nap felesége telefonhívását várta. És a telefon csöngött. Megint csöngött, de közben Jack és a barátja csak beszélgettek tovább. Érthetetlen. Ha várja, miért nem kapja fel. Csak csöng…

Talán a negyediknél vettük észre, hogy nem a tv-ben, nálunk csöng a telefon. Felveszem. Aranka zokog:
- Segítsetek! Most szólt valaki, hogy a templomból dől a füst. Nem tudjuk mi történhetett! Imre elindult.
- Megyünk mi is, Aranka, ne sírj!
A valóság buldózerként tört be a szobába, pillanat alatt törölte el a tévédrámát. Kapkodunk. Mi történhetett? Nem találom a nadrágomat, pedig itt volt, a pulóver alatt! Ákos hamarabb elkészül. Elszalad. Azonnal füstös félelmek vesznek körül: Bemegy majd, és rosszul lesz! Szaladok én is, látom Gyurit, kicsit előttem ér oda, poroltóval. Hátha csak kicsi a tűz! De mégsem! Ákos már a tűzoltókat hívja, kicsit megnyitották az ajtót, látszott, hogy lehetetlen bemenni. Tódul ki a tömény fekete füst. Körbejárjuk a templomot, nem látszik tűzfény. A tűzoltók Pestről jönnek, húsz perc biztos lesz, míg ideérnek. Szemerkél az eső, hideg van. Gyuri az ajtónál hallgatózik, odahív. Hallani lehet, hogy bent pattog a tűz. Megrázó és tehetetlen érzés. Megérkezik a rendőrség képviseletében egy férfi. Állandó telefonrádiós kapcsolattal sorolja, hogy mit tapasztal. Ő is megnyitja az ajtót, majd gyorsan becsukja, nehogy a tűz oxigént kapjon. Védőkészülékes cucc, ezt mondja a készülékbe. Közben megérkezik Tünde és Móni. Mindketten a lányukkal jönnek. A másik irányból Laci jön, megáll messzebb, dohányzik. Közben a füst egyre töményebben préseli ki magát az ablak résein, sőt már a toronynál is! Tünde javasolja, hogy imádkozzunk. A három nő és a két kislány a templom felé fordulva elkezdi mondani a Miatyánkot. Aztán az Üdvözlégyet. Isten, tartsd meg nekünk a templomunkat! Befut a plébánosunk is. Már többen ácsorgunk, tehetetlenül. Meghalljuk a szirénát, és néhány perc múlva megérkeznek a tűzoltók. Az utcában, már sziréna nélkül jönnek, aztán gyalog, futva. Majd egy újabb csapat, önkéntesekből. Onnantól kezdve minden nagyon gyorsan történik. Imre bácsi elmondja, hogy hol van az elektromos kapcsolószekrény, majd 3 ember védőöltözetben bemegy a templomba. Ketten a tömlőket gurítják szét gyakorlott, profi mozdulatokkal. A tömlő, mint a bumeráng, kicsapódik, majd vissza. Arrébb kell állnunk, ne legyünk útban. Bent az erős reflektor sem segít, nem találják a kapcsolószekrényt. Úgy tűnik, sokáig. Csak tapogatnak szegények vakon a sűrű füstben. De aztán meglesz, le is kapcsolnak mindent, megkezdődhet az oltás. Hőkamerával keresik a tüzet, olyan sűrű a füst. A tömlőket megtöltik, behúzzák. Ablakok nyílnak itt-ott, okádják a feketeséget, ki a sötét éjszakába. A bentiek rádión tartják a kapcsolatot a kintiekkel, néha elcsípünk egy-egy foszlányt: : A berendezés teljes terjedelmében ég… Még tíz perc kellett volna, hogy minden belobbanjon….


Közben továbbra is esik az eső, és hideg van. Mindenki találgat, hogy mi történhetett. A betlehem ég, vagy a karácsonyfák? Imre bácsi 4 körül még visszajött a templomba, itt hagyta a szemüvegét. Semmi rendkívülit nem tapasztalt. Tehát gyertya nem lehetett.


Közben már kinyitják a belső ajtót is. Halljuk, a vízsugár verdes. Rossz elgondolni a sötétben, füstben rejtőzködő pusztulást. Aztán megvilágítja egy-egy reflektor. Szalad körbe a fénypászma a magas falakon, megvan a betlehem, megvan a mellékoltár, a keresztelőkút, a miséző asztal, a fenyőfák is. Csak a főoltár hiányzik. Egyszerűen nincs ott, nagy fekete üresség tátong a helyén. Nem tudom elhinni! Az oltáriszentség! Elégett? Hirtelen próbálom felidézni az oltárt, de nehezen megy. Azt tudom, hogy barokk volt, azonkívül, ami a barokkra nemigen jellemző, mértéktartó és arányos. Angyalokkal, puttókkal.

A tűzoltásnak vége, az oltárt a sekrestyeajtón keresztül 4-5 vödör fekete, latyakos szén formájában kihordták. Már beléphetünk. Minden kormos és füstös. Minden, kivéve a főoltárt, mert az nincs. Az olajkép, Szent Annával és Józseffel, közvetlenül az oltár mögött megmaradt, bár erősen megrongálta a tűz. A gyertyák lekonyultak, virágok elszáradtak, két ablak üvege meghasadt, a szőnyegek úsznak a vizes hamuban. Nem bírom sokáig nézni. Kifele látom megmaradt kincseinket egy kupacban, égetten törötten. A puttó kicsi aranyszárnyai leégtek, így a mellkasához behúzott két kezecskéje olyan begubózóvá teszi szegénykét. A nagy angyal törött szárnyán elfordulva fekszik, körben gyertyatartók megmaradt barokk hullámai, és az egésznek a tetején a bárány térdel. Szegény bárányunk!

Kint a tűzoltók még a gőzölgő szénkupacot fújatják vízzel. Én átfagytam, kívül, belül, hazamegyek.
Az utcánkban a tűzoltóautó némán villog, kéken és fehéren, erős fénye bántja a szememet, igyekszem máshova nézni.

SZEPTEMBERI FELHŐK

Néztem a bodros eget, az ezüst parókás, barokkczopfos férfit, kicsit hátulról, féloldalról, ahogy közel hajolva szemléli piciszájú hölgyét. A hölgy szemből, enyhén oldalról látszott.

A felhők úgy közeledtek, hogy nyilvánvalóvá vált a szándék: csókolózni fognak.

A férfi szája picit már szétnyílt, néhány másodpercig szinte látszott a vágyakozás, aztán mégis máshogy alakult. A férfi visszazárta száját, és egyre mélyebbre hajtotta a fejét. Ez idő alatt a nő, százhúsz éves, vénséges vén banyává változott, fogatlan száját nagyra tátva, kis híján leharapta a férfi nagyra nőtt, lógó orrát.

Így ért véget a szerelem.

MESE A SZÜRKE KIS EGÉRRŐL

Az egér vagy a padláson, vagy a pincében tartózkodott. Úgy hitte, hogy középen, ahol az emberek legtöbbet járnak, semmi érdekeset nem találhat. A padlás kényelmes volt, meleg és száraz, sok gerendával, keresztgerendával zegzugos. Egy régi, vastagbéléses fotel árválkodott ott, iskolás füzetek halomban, könyvek, rossz cipők papír dobozban, zsákokban tollpihe, jól bekötözve. (A csücskét attól még simán ki lehetett rágni.)

Az egér szívesen heverészett köztük. Hátára feküdt, egyik mellső mancsocskáját feje alá csapta, másikkal meg a hasát vakargatta. Így félálomban bóbiskolt, dudorászott napokig.

Először mindig azt álmodta, hogy rózsaszín felhőpamacson fekszik, ő , a virág illatú fehéregér.

Aztán, hogy valami cincegő szép muzsika szól, és az égből gyöngyházfényű búza vagy árpa szemek potyognak, csengve bongva.

Ilyenkor aztán rendszerint felébredt, felébresztette gyomrának korgása. Akkor már tudta, hogy le kell mennie a pincébe, kajáért. Szerette a zöldséget, minek rágjon húsz éves papírt, amíg van finom karalábé. Nem is húzta az időt, elindult egyből, leszaladt a létrán, át az ajtórésen, le a lépcsőn, és már ott is volt a krumplisládák, sárgarépák, káposzták, és almák között. Nem szerette ezt a nyirkos, sötét helyet, mindig azt képzelte, hogy minden sarokból leselkedik rá valami. Utálatos béka szörnyek, kígyók, vagy a megelevenedett bumfordi krumpli gumók, számon tartják minden lépését. Ott mindig szorongás fogta el, de azért addig muszáj volt maradnia, míg a gyomrát tele nem tömte. Minél többet eszik, annál később kell megint lejönni a pincébe, hosszan heverészhet a meleg padláson.

Úgyhogy végül annyit evett, hogy alig fért ki az ajtórésen, nehézkesen cammogott fel a létrán.

A félig összerágott szivacs darabig még elmászott, de ott szinte összeesett, azonnal elaludt.

Jöttek a szokásos, rózsaszín ködös álomképek a fehéregérről, aki ő. És ez így ment nagyon sokáig. Nem hogy a gyerekkorból kinőtt közben, de már élete delén is jócskán túljutott, amikor egyszer, már nem evett olyan sokat, nem kellett utána feltétlenül elaludnia. Nem kívánta már a rózsaszín álmokat sem. Egyre többször álmodott testvéreivel, ahogy a puha fészekben ficánkolnak, anyjával, aki szelíden beszimatol közéjük, vagy apjával, ahogy tekintélyes bajuszát remegteti. Eszébe jutottak nagyanyja estimeséi, a saját életéből vette történetei.  Milyen varázslatosan izgalmasak voltak, tele valódi kalandokkal.

Menekülés a macska elől, alagutak kiépítése az éléskamra körül, szerelem, kis egerek világra jövetele a ruhás szekrény alsó polcán...Küzdelem a kocsikerék nagyságú sajtért, aztán a szörnyű csapda, nagypapa halála, menekülés...Mikor pici egér volt, szép napokat értek, nagy farsangi mulatságokkal, barátokkal, új család tagokkal. Aztán elvesztek mind, csak ő maradt életben. Azóta él egyedül, azóta jár a padlásról a pincébe, onnan meg vissza a padlásra.

De most valahogy nagyon elszomorodott. Sokáig ült csendesen, nem tudta mit csináljon.

Arcát kezecskéibe temetve keservesen sírni kezdett. Csak úgy potyogtak a könnyei.

Egyszer csak, nagy robajjal egy esőcsepp loccsant szét mellette. A kis egér nézett fölfele, csodálkozott nagyon, nem ismerte az esőt. Látta, hogy egy cserép elmozdult, kis rés van a tetőn. Egy ideig csak nézegette a világos foltot, majd végképp elszánta magát, és elindult. De most nem a pincébe, hanem a nehéz, nyikorgós ajtón keresztül fog kilépni a nagyvilágba. Megvárta azt a percet, mikor a gazda a pincébe jön borért, akkor aztán nyíl egyenesen szaladt át a küszöbön, keresztül a lábak között.

A ház mögött, a közelben végtelen búzatábla hullámzott, egy hete sincs, hogy learatták.  Több napja eső öntözte a tüskésen maradt földet, feláztatta, megdagasztotta az ottmaradt búzaszemeket. Puha lett, és nagyon finom. A kis egér örömmel majszolta, közben hunyorogva nézte az eget. A nehéz, hasas felhők még több napi esőt ígértek.

A szürke kis egér két lábra állt a  tenger nagy, sáros földön, ette a dagadt gyöngyházfényű búzaszemeket, és nézte a szürke eget.

Közben potyogott rá az eső.

"Vakok vagyunk, s nincsenek házaink, amelyek komoly mondatokat kezdenének mondani nekünk. Csak ilyen nemtudommik, koszlott menhelyek. A kezünk is olyan bizonytalan lett. Szükség volna csak egyetlen igaz épületre, amelynek formáin a lélek elkezdene hazatapogatózni."
Karátson Gábor

                                        november

      magányos cédrusom:)

NINCS VÍZ A VÉCÉBEN!

Nem kis erőfeszítésembe került öt évesen, hogy közösségbe szokjak. Óvoda nálam kimaradt, ezért egy év iskolai előkészítővel kezdtem. Alig emlékszem másra, mint hogy állandóan olyan ügyekre kell figyelnem, amik idáig nem is léteztek: Megjegyezzem melyik folyosón lóg az esőkabátom, egyáltalán az, hogy eszembe jusson a kabát akkor is, ha délután már hét ágra süt a nap. Figyeljek az órán, csengetéstől csengetésig, akkor is, ha unalmas. Ez nem is sikerült, ekkora önfegyelmem sosem volt. Mindig menjek egy csapat gyerekkel más más osztály termekbe, mert állítólag közéjük tartozom. Próbáljak mindenféle, ráadásul nem is kötelező feladatokkal piros pontokat, csillagokat szerezni, mert annak örülnek a szüleim! Ha meg kedvemre firkálgatok a füzetembe, annak nem örül senki! (Csak én?) Minden olyan beszabályozott lett, pár nap után már tudtam, hogy átvertek azzal, hogy “meglátod milyen jó lesz!”, már tudtam, hogy utálni fogom. De nem volt mit tenni! Azért akadt olyan is, amit kicsit szerettem. Például a rajz órákat, a földrajz és az ének órákat. Ez utóbbit csak az első években, amíg kórus válogatáson Boros Éva néni azt nem mondta, hogy hamis. Tartalékhoz tettek, de én megsértődtem, és többet nem énekeltem. Mi az, hogy hamis? Nem valódi? Nem is értettem, de elkezdtem szégyellni. Amúgy sem voltam az a fajta gyerek, aki folyton hangicsál. Szüleimet többször behívták, kérdezgették, hogy mért nem beszél ez a lány? Két nővérem, egy harmadik, és egy ötödik osztályos, már jó hírét vitték családunknak, szorgalmas, jól tanuló diákok voltak. Én meg nem túl szorgalmas, és nem is jól tanulós, hanem elbámészkodós, túlságosan csöndes.

Legelső torna órán történt, hogy a végére már csak fogócskát osztott a tanár, valami megbeszélnivalója akadhatott egy kollégával, mert kicsit távolabb állt, nem figyelt ránk.

Volt egy nálunk három fejjel magasabb cigánylány az osztályban,  már kétszer bukott, égimeszelőnek tűnt mellettünk. Koszos, rossz szagú rongyokban járt, még sosem láttam hozzá hasonlót, irtózattal néztem, és féltem is tőle. Azon a fogócskázós torna órán valószínűleg megint elbámészkodtam valamerre, mert egyszerre csak ott termett ez a félelmetes cigánylány, és beleüvöltötte a fülembe, hogy: Nincs víz a vécében! Majdnem elájultam, úgy megijedtem, ez tetszhetett a cigánylánynak, mert megint közel hajolt, és megint rám ordította: Nincs víz a vécében! Fekete szemei kidülledtek a kiabálástól, fekete bozont haját égbe emelte a szél, hosszú kezeit tekerte, így hadonászva szaladt körbe körbe, mint egy elszabadult malomkerék. Ijesztgette a pisiseket. A lányok sikítva menekültek, de még a fiúk is féltek tőle! Két lépéssel, egy ugrással mindenkit elért, közben vadul kiabálta, hogy Nincs víz a vécében!