2018. január 22., hétfő



SZEPTEMBERI FELHŐK

Néztem a bodros eget, az ezüst parókás, barokkczopfos férfit, kicsit hátulról, féloldalról, ahogy közel hajolva szemléli piciszájú hölgyét. A hölgy szemből, enyhén oldalról látszott.

A felhők úgy közeledtek, hogy nyilvánvalóvá vált a szándék: csókolózni fognak.

A férfi szája picit már szétnyílt, néhány másodpercig szinte látszott a vágyakozás, aztán mégis máshogy alakult. A férfi visszazárta száját, és egyre mélyebbre hajtotta a fejét. Ez idő alatt a nő, százhúsz éves, vénséges vén banyává változott, fogatlan száját nagyra tátva, kis híján leharapta a férfi nagyra nőtt, lógó orrát.

Így ért véget a szerelem.

2017. december 10., vasárnap

MESE A SZÜRKE KIS EGÉRRŐL

Az egér vagy a padláson, vagy a pincében tartózkodott. Úgy hitte, hogy középen, ahol az emberek legtöbbet járnak, semmi érdekeset nem találhat. A padlás kényelmes volt, meleg és száraz, sok gerendával, keresztgerendával zegzugos. Egy régi, vastagbéléses fotel árválkodott ott, iskolás füzetek halomban, könyvek, rossz cipők papír dobozban, zsákokban tollpihe, jól bekötözve. (A csücskét attól még simán ki lehetett rágni.)
Az egér szívesen heverészett köztük. Hátára feküdt, egyik mellső mancsocskáját feje alá csapta, másikkal meg a hasát vakargatta. Így félálomban bóbiskolt, dudorászott napokig.
Először mindig azt álmodta, hogy rózsaszín felhőpamacson fekszik, ő , a virág illatú fehéregér.
Aztán, hogy valami cincegő szép muzsika szól, és az égből gyöngyházfényű búza vagy árpa szemek potyognak, csengve bongva.
Ilyenkor aztán rendszerint felébredt, felébresztette gyomrának korgása. Akkor már tudta, hogy le kell mennie a pincébe, kajáért. Szerette a zöldséget, minek rágjon húsz éves papírt, amíg van finom karalábé. Nem is húzta az időt, elindult egyből, leszaladt a létrán, át az ajtórésen, le a lépcsőn, és már ott is volt a krumplisládák, sárgarépák, káposzták, és almák között. Nem szerette ezt a nyirkos, sötét helyet, mindig azt képzelte, hogy minden sarokból leselkedik rá valami. Utálatos béka szörnyek, kígyók, vagy a megelevenedett bumfordi krumpli gumók, számon tartják minden lépését. Ott mindig szorongás fogta el, de azért addig muszáj volt maradnia, míg a gyomrát tele nem tömte. Minél többet eszik, annál később kell megint lejönni a pincébe, hosszan heverészhet a meleg padláson.
Úgyhogy végül annyit evett, hogy alig fért ki az ajtórésen, nehézkesen cammogott fel a létrán.
A félig összerágott szivacs darabig még elmászott, de ott szinte összeesett, azonnal elaludt.
Jöttek a szokásos, rózsaszín ködös álomképek a fehéregérről, aki ő. És ez így ment nagyon sokáig. Nem hogy a gyerekkorból kinőtt közben, de már élete delén is jócskán túljutott, amikor egyszer, már nem evett olyan sokat, nem kellett utána feltétlenül elaludnia. Nem kívánta már a rózsaszín álmokat sem. Egyre többször álmodott testvéreivel, ahogy a puha fészekben ficánkolnak, anyjával, aki szelíden beszimatol közéjük, vagy apjával, ahogy tekintélyes bajuszát remegteti. Eszébe jutottak nagyanyja estimeséi, a saját életéből vette történetei.  Milyen varázslatosan izgalmasak voltak, tele valódi kalandokkal.
Menekülés a macska elől, alagutak kiépítése az éléskamra körül, szerelem, kis egerek világra jövetele a ruhás szekrény alsó polcán...Küzdelem a kocsikerék nagyságú sajtért, aztán a szörnyű csapda, nagypapa halála, menekülés...Mikor pici egér volt, szép napokat értek, nagy farsangi mulatságokkal, barátokkal, új család tagokkal. Aztán elvesztek mind, csak ő maradt életben. Azóta él egyedül, azóta jár a padlásról a pincébe, onnan meg vissza a padlásra.
De most valahogy nagyon elszomorodott. Sokáig ült csendesen, nem tudta mit csináljon.
Arcát kezecskéibe temetve keservesen sírni kezdett. Csak úgy potyogtak a könnyei.
Egyszer csak, nagy robajjal egy esőcsepp loccsant szét mellette. A kis egér nézett fölfele, csodálkozott nagyon, nem ismerte az esőt. Látta, hogy egy cserép elmozdult, kis rés van a tetőn. Egy ideig csak nézegette a világos foltot, majd végképp elszánta magát, és elindult. De most nem a pincébe, hanem a nehéz, nyikorgós ajtón keresztül fog kilépni a nagyvilágba. Megvárta azt a percet, mikor a gazda a pincébe jön borért, akkor aztán nyíl egyenesen szaladt át a küszöbön, keresztül a lábak között.
A ház mögött, a közelben végtelen búzatábla hullámzott, egy hete sincs, hogy learatták.  Több napja eső öntözte a tüskésen maradt földet, feláztatta, megdagasztotta az ottmaradt búzaszemeket. Puha lett, és nagyon finom. A kis egér örömmel majszolta, közben hunyorogva nézte az eget. A nehéz, hasas felhők még több napi esőt ígértek.
A szürke kis egér két lábra állt a  tenger nagy, sáros földön, ette a dagadt gyöngyházfényű búzaszemeket, és nézte a szürke eget.
Közben potyogott rá az eső.

2017. december 5., kedd

"Vakok vagyunk, s nincsenek házaink, amelyek komoly mondatokat kezdenének mondani nekünk. Csak ilyen nemtudommik, koszlott menhelyek. A kezünk is olyan bizonytalan lett. Szükség volna csak egyetlen igaz épületre, amelynek formáin a lélek elkezdene hazatapogatózni."
Karátson Gábor

2017. november 26., vasárnap






                                        november

2017. november 19., vasárnap


      magányos cédrusom:)
NINCS VÍZ A VÉCÉBEN!

Nem kis erőfeszítésembe került öt évesen, hogy közösségbe szokjak. Óvoda nálam kimaradt, ezért egy év iskolai előkészítővel kezdtem. Alig emlékszem másra, mint hogy állandóan olyan ügyekre kell figyelnem, amik idáig nem is léteztek: Megjegyezzem melyik folyosón lóg az esőkabátom, egyáltalán az, hogy eszembe jusson a kabát akkor is, ha délután már hét ágra süt a nap. Figyeljek az órán, csengetéstől csengetésig, akkor is, ha unalmas. Ez nem is sikerült, ekkora önfegyelmem sosem volt. Mindig menjek egy csapat gyerekkel más más osztály termekbe, mert állítólag közéjük tartozom. Próbáljak mindenféle, ráadásul nem is kötelező feladatokkal piros pontokat, csillagokat szerezni, mert annak örülnek a szüleim! Ha meg kedvemre firkálgatok a füzetembe, annak nem örül senki! (Csak én?) Minden olyan beszabályozott lett, pár nap után már tudtam, hogy átvertek azzal, hogy “meglátod milyen jó lesz!”, már tudtam, hogy utálni fogom. De nem volt mit tenni! Azért akadt olyan is, amit kicsit szerettem. Például a rajz órákat, a földrajz és az ének órákat. Ez utóbbit csak az első években, amíg kórus válogatáson Boros Éva néni azt nem mondta, hogy hamis. Tartalékhoz tettek, de én megsértődtem, és többet nem énekeltem. Mi az, hogy hamis? Nem valódi? Nem is értettem, de elkezdtem szégyellni. Amúgy sem voltam az a fajta gyerek, aki folyton hangicsál. Szüleimet többször behívták, kérdezgették, hogy mért nem beszél ez a lány? Két nővérem, egy harmadik, és egy ötödik osztályos, már jó hírét vitték családunknak, szorgalmas, jól tanuló diákok voltak. Én meg nem túl szorgalmas, és nem is jól tanulós, hanem elbámészkodós, túlságosan csöndes.
Legelső torna órán történt, hogy a végére már csak fogócskát osztott a tanár, valami megbeszélnivalója akadhatott egy kollégával, mert kicsit távolabb állt, nem figyelt ránk.
Volt egy nálunk három fejjel magasabb cigánylány az osztályban,  már kétszer bukott, égimeszelőnek tűnt mellettünk. Koszos, rossz szagú rongyokban járt, még sosem láttam hozzá hasonlót, irtózattal néztem, és féltem is tőle. Azon a fogócskázós torna órán valószínűleg megint elbámészkodtam valamerre, mert egyszerre csak ott termett ez a félelmetes cigánylány, és beleüvöltötte a fülembe, hogy: Nincs víz a vécében! Majdnem elájultam, úgy megijedtem, ez tetszhetett a cigánylánynak, mert megint közel hajolt, és megint rám ordította: Nincs víz a vécében! Fekete szemei kidülledtek a kiabálástól, fekete bozont haját égbe emelte a szél, hosszú kezeit tekerte, így hadonászva szaladt körbe körbe, mint egy elszabadult malomkerék. Ijesztgette a pisiseket. A lányok sikítva menekültek, de még a fiúk is féltek tőle! Két lépéssel, egy ugrással mindenkit elért, közben vadul kiabálta, hogy Nincs víz a vécében!

2017. november 14., kedd

A FEKETE KUTYA ÉS A VADSZAMÁR

A vadszamár életében most először látott fekete kutyát, és hát nagyon meg is rémült tőle. Ez bizony rosszat jelent, rosszat jelent! -ismételgette babonásan. Meg fogok halni?
Megtorpant. Lépni sem mert többet. -Mi lesz, ha villogó fehér agyarait bokámba vési és széttépi a húsomat? Félelmében nagyot ordított.
Mire a fekete kutya ugrott pár métert hátrafele. Farkát behúzta, szaglászni sem mert.
-Mi a fene? -gondolta. Nem ló, a feje is nagy, a hangja meg rémes! És ahogy kopogtatja a patáit! Még az kéne, hogy a hátamra húzzon egyet szilaj, kalapácsvégű lábaival!
A szamár a szőlőshegy fele indult, lassan sétált a kitaposott ösvényen. A kutya tisztes távolságból követte. Aztán a szamár egy kidőlt -bedőlt házba osont, hogy ott jól elbújhat a kutya elől. Tető ugyan már nem volt, rég beszakadhatott, most már bentről is látni lehetett az eget. Csendesen havazott. Az egyik sarokból bodza bokor nőtt, egyik ága kikanyarodott az ablakon. A konyhakő kockái viszonylag épen maradtak, fekete -fehér váltakozott, mint egy sakktáblán.
A szamár először ugróiskolát játszott, aztán egyre vidámabban szteppelt, patái csattogtak. A fekete kutya is beóvakodott, leült az egyik fehér négyzetre, mozdulatlanul ült, mint egy szobor. Néha picit jobbra, aztán balra billentette a fejét, úgy nézte a szamarat, ahogy egyre közelebb táncolt hozzá, míg végül pont az orra előtt megállt. A kutya óvatosan szimatolni kezdte a lábait. Felállt és mind a négy lábát alaposan megszimmantotta, hogy biztos tudja kivel van dolga. A végén már csóválta a farkát hozzá. A bedőlt ház oldalánál szánkót találtak. A szamár kihúzta az útra, és egy nagyot iázott. Megvárta míg a fekete kutya felült a szánkóra, és húzni kezdte. Közben egyre nagyobb pelyhekben hullott a hó.