KÜLLŐMUZSIKA

Mikor a fentről leszálló sötétkék est, találkozott a lentről fölszálló barna esttel, és lila éjszaka kezdődött éppen, küllőgyárban is elült a nyikorgás, nyekergés.

A bicikli kerekek egyre lassabban forogtak, zörrentek még picit, de mire a csoszogó éjjeliőr kulcsra zárta az emeletes nagytermek kapuit, már teljes volt a csönd. A gyár körül, a fehér dobozházak is kékesre szürkültek már az éjben, csak kéményeik pöfögtek fehér füstöket.

Minden pillanatban kirepült egy vidám, fürge gőzgombóc és szárnyakat bontva táncba kezdett az égen. Néha úgy tűnt, mintha csak papírgalacsint, összegyűrt szalvétát fújdogálna  az esti sötétség, megtelt táncukkal az éji levegő. Ha nem szálldostak éppen, küllőgyár kéményén megpihentek, magasan, a füstös peremet fehérre csipkézve.

Csak találgathatnánk, hogy mit tüzeltek dobozváros lakói, hogy kéményeikből ezek a fehér-ezüst  huski pamacsok repkedtek..

Hm. De igazából nem tudjuk. Az ablakból is csak annyi látszik, hogy mihelyt hazaérnek a munkából, egyből elkezdenek rakosgatni valamit a tüzhelybe.  A kicsi máglyarakásra mindenki rádobja a magáét, anya, apa, gyerekek, nagymamák, nagypapák, nagybácsik. Aztán rögtön meg is gyújtják, és míg a tűz pattogva ég, a család nagy vidáman asztalhoz ül, és hozzáfog a vacsorához. A szárnyas fehérségek meg csak repkednek a kéményekből, egyik a másik után.

Történt egyszer, hogy egy törött felső ablak hiányzó sarkánál, az egyik kis pamacs besurrant küllőgyár nagytermébe, ott lebegett egy ideig, egyedül a nagy szürke csendben, nézdegélte a sok kerék, benne a sok küllő, hogyan aluszik. Aztán közel rebbent, ki-be bújt a pálcikák között, egyre bátrabban, míg végül rászállt, rugózott és dobbantgatott, szerette volna valahogy szórabírni a kereket.

Futni kezdett a szélén, körbe- körbe. Egy idő után megnyikkant a hideg fém, aztán pörgött, mint a ringlis, küllői megcsendültek. A kis fehér pamacs tapsikolt örömében, egyik kerékről a másikra ugrott, bepörgette ezt is, azt is.

Végül az egész, mint egy távoli nagyzenekar, halkan citerált.

A sötétkékkabátos morc öregember, az éjjeliőr is megtette már az első kört a kulcsokkal, lámpákkal, lépcsőkkel. Egyedül él szegény, és amikor dobozházak lakói hazaérnek a munkából, iskolából, és fáradtságukat feledni kezdik, (vagy talán éppen azt dobják a tűzre) az éjszakai szolga akkor indul dolgozni, lehajtott fejjel, álmosan. Sok éve már, hogy álmatlanságban szenved. Most is végigcammogta, munkások után bezárta a termeket, lekapcsolta a villanyokat, beindította a szellőzőt. Söprögetett, tejet adott a macskának, talán bekapcsolja majd a tévét, vagy beszél valamit a galambokhoz:

“Ha legalább egy picit aludhatnék, ahogy ti is, mikor fejeteket szárnyatok alá dugjátok!” ezt eldörmögi minden végigmatatott éjszakáján.

Leül az asztalhoz, papírból előszedi vacsoráját, megeszegeti, aztán karjára hajtja fejét. Ekkor hallja meg a távoli, halk muzsikát. Szeme csukva van, de látni véli a városra boruló éjszakát, mint cifra madár kék-barna szárnyait, melyen a fehér füst csibetündérek a küllőmuzsika ütemére ugrándoznak.

Az öreg éjjeliőr karjára hajtott fejjel, nagy szuszogva, bozontos szakálla alatt halvány mosollyal, most mégis alszik egy picit.