Dédapámról csak két emlékem maradt. Az egyik, hogy a kamra zöld ajtaja nyitva, bent a hűvös földszagban, a sublót előtt ül, indigókék, megfakult kötényben, kockás ingben, és olvas. Vagy cigarettázik. Ez utóbbit különösen szerettem, mert a kékes füstfelhő szárnyakat bontott, váratlan kanyarokat vett a félhomályban, és cseppet sem volt büdös, ahogy dédmama makacsul állította.

Sosem mertem csak úgy odamenni hozzá, úgy láttam gondolatban máshol jár. Csak lassan vetettem észre magam, akkor ő hívón nyújtotta jobb kezét, a homlokomtól kiindulva simított végig a fejemen, közben halkan mondta: Pici bogaram, hát megjöttél?

A kamra zöld ajtaja máskor csak madzaggal beakasztva, résnyire lehetett nyitva, hogy a hűvös megmaradjon, de a fecskék is tudjanak közlekedni. Két fészket is raktak a gerendák alatt. Az ajtó mögötti sötétben krumplik hűsöltek, mindenféle bizarr arccal dudorodtak, egymásra szórva, nagy halomban. Szemben a sublót, széles fiókjaival, tetején néhány borospohár és üveg. És dugók, meg kukorica morzsoló, vetőmagok, madzag, kés és szemüveg. Meg rongyok.

A másik kép, egyben az utolsó, ami dédapámról megmaradt, hogy a zöld konyhaajtó előtt ül egy hokedlin, csontsovány, régóta nem beszél senkivel, valószínűleg nincsen ereje hozzá. Alig kap levegőt, alig tud ülni. Nagyon beteg. Gyöngyös, öreg  kutyája óvatosan keze alá fekszik. Hosszú szőrétől nem látszik melyik a lába, feje, füle, csak egy világosszürke, kékfényű gombolyag az egész, szorosan a hokedli lábánál. Dédapám is szürke, csíkos pizsamában piheg a hőségben. Nagy csontos keze jobbjával a térdét fogja, próbálja magát megtámasztani, a bal meg lóg mellette, mint egy száraz gyökér. Csak az ujjhegye mozog: babrál a kutya selymes bundájában. Piros futórózsa keretezi a képet, fut körbe a zöld ajtófélfán és szemtelen erővel virágzik.