Még egy rózsás emlék:

Hosszú napok, tikkasztó hőség. Mariska mama azon a nyáron “a gazdaságnál főz”. Ez körülbelül azt jelentette, hogy szakácsnő a Mezőgazdasági Szövetkezetnél, és annyit dolgozik, hogy minden este italos lesz, mire hazaér az ötös busszal. Kék dorgóban, döcögve cipeli nagy testét, haja feltűzve is kócos, arcára kiül, hogy minden mindegy, vagy inkább haragszom. Magában morog, de azért könnyen meg lehet nevettetni is.

Dédmama dühös rá ilyenkor, csak legyint: eh, nagyanyátok megint beivott!

Nagymama kikulcsol, ledobja táskáit, leül, dorgóját lerúgja. Zsebkendővel törölgeti izzadt homlokát, nyakát, fúj néhányat, aztán átöltözik, magára kapja nylon otthonkáját, és iszik egy fröccsöt. Fellapozza a képesújságot, bele -beleolvas, közben egy régebbi számra kipakolja táskájából a felvágottat, nagy karéj kenyeret tesz mellé és falatozni kezd. Közben olvas. Egy két kutya, macska mindig körberajongja ilyenkor. Nekik is dob némi felvágottat.

Ezeken a hétköznapokon ennél sokkal többet nem láttunk belőle.

Egyszer ebéd után dédmama azt mondja nővéremnek és nekem: Ma van nagyanyátok születésnapja. Jó kis meglepetés lenne, ha kicsit kitakarítanátok nála! Örülne ám neki!

Kelletlenül kezdtük, hiszen dédmama is megcsinálta sokszor, de leszokott róla, azt mondta felesleges, mert másnapra mindig ugyan olyan lesz. Talán észre sem veszi. Akkor meg minek? Kérdezgettük egymástól Ildivel, de azért sepertünk, pakoltunk, törölgettünk. Már nem is emlékszem, hogy melyikőnk fejéből pattant ki az ötlet, hogy akkor csináljunk valami más meglepetést is, amit nem tud nem észrevenni. Először csak egy csokor rózsára gondoltunk, vázában, rendesen, ahogy illik. Aztán ahogy vágtuk a virágot, az egyiknek rövid szára lett, nem illett a csokorba. Akkor azt akasszuk a kilincsre! Mint akik végre megtalálták az igazi ajándékot, hírtelen nagyon egyetértettünk, és sietősen levagdostuk az összes rózsafejet, ami csak volt a kertben. Elkezdtük kidíszíteni Mariska mama sötét, szomorú konyháját. Tettünk rózsát az asztalra, az ágyra, a lámpabúrára, a csapra, a tükör mellé, fiókhoz csiptetve, ruhafogasra akasztva, tettünk koszos papucsba, büdös cipőbe, karnisra, ajtókilincsre. Tettünk mindenhova. Sötétvörös, bordó rózsából volt a legtöbb, ezek alig látszottak az ablak nélküli sötét konyhában, egy-egy sárgásfehér és halvány ciklámen világított csak közöttük. Mégis, valóban ünnepi lett a szutyok kis konyha, így összepucolva, illatosan, a titokzatosan lapuló, bársony rózsák alvadtvér foltjaival.

Éppen csak végeztünk, mire nagymama megérkezett. Szokásosnál is fáradtabbnak, rosszkedvűbbnek tűnt. És italosabbnak. Ildivel a kamra ajtó mögé bújtunk, onnan figyeltük, ahogy bemegy az előszobába, valamit már mond a kutyának a kilincsre akasztott rózsáról, valami olyasmit, hogy: “Mi az Isten?” Aztán a konyhából már biztos, hogy nem az öröm hangjait halljuk. Nagymama mérges, már jön is visszafele, keresi a tetteseket. Előbújunk, még egy halovány “Boldog szülinapot!”-tal bepróbálkozunk, hátha menthető a helyzet, de nem. Nagymama keményen utasít minket, hogy takarítsuk el, és egyáltalán nem érti, hogy vetemedhettünk ilyesmire: “A sok gyönyörű rózsámat, mind letéptétek!” Asztalra támaszkodik, nyújtott karjai feszülnek, fejét lehajtja, majdnem sír.