MESE A SZÜRKE KIS EGÉRRŐL

Az egér vagy a padláson, vagy a pincében tartózkodott. Úgy hitte, hogy középen, ahol az emberek legtöbbet járnak, semmi érdekeset nem találhat. A padlás kényelmes volt, meleg és száraz, sok gerendával, keresztgerendával zegzugos. Egy régi, vastagbéléses fotel árválkodott ott, iskolás füzetek halomban, könyvek, rossz cipők papír dobozban, zsákokban tollpihe, jól bekötözve. (A csücskét attól még simán ki lehetett rágni.)

Az egér szívesen heverészett köztük. Hátára feküdt, egyik mellső mancsocskáját feje alá csapta, másikkal meg a hasát vakargatta. Így félálomban bóbiskolt, dudorászott napokig.

Először mindig azt álmodta, hogy rózsaszín felhőpamacson fekszik, ő , a virág illatú fehéregér.

Aztán, hogy valami cincegő szép muzsika szól, és az égből gyöngyházfényű búza vagy árpa szemek potyognak, csengve bongva.

Ilyenkor aztán rendszerint felébredt, felébresztette gyomrának korgása. Akkor már tudta, hogy le kell mennie a pincébe, kajáért. Szerette a zöldséget, minek rágjon húsz éves papírt, amíg van finom karalábé. Nem is húzta az időt, elindult egyből, leszaladt a létrán, át az ajtórésen, le a lépcsőn, és már ott is volt a krumplisládák, sárgarépák, káposzták, és almák között. Nem szerette ezt a nyirkos, sötét helyet, mindig azt képzelte, hogy minden sarokból leselkedik rá valami. Utálatos béka szörnyek, kígyók, vagy a megelevenedett bumfordi krumpli gumók, számon tartják minden lépését. Ott mindig szorongás fogta el, de azért addig muszáj volt maradnia, míg a gyomrát tele nem tömte. Minél többet eszik, annál később kell megint lejönni a pincébe, hosszan heverészhet a meleg padláson.

Úgyhogy végül annyit evett, hogy alig fért ki az ajtórésen, nehézkesen cammogott fel a létrán.

A félig összerágott szivacs darabig még elmászott, de ott szinte összeesett, azonnal elaludt.

Jöttek a szokásos, rózsaszín ködös álomképek a fehéregérről, aki ő. És ez így ment nagyon sokáig. Nem hogy a gyerekkorból kinőtt közben, de már élete delén is jócskán túljutott, amikor egyszer, már nem evett olyan sokat, nem kellett utána feltétlenül elaludnia. Nem kívánta már a rózsaszín álmokat sem. Egyre többször álmodott testvéreivel, ahogy a puha fészekben ficánkolnak, anyjával, aki szelíden beszimatol közéjük, vagy apjával, ahogy tekintélyes bajuszát remegteti. Eszébe jutottak nagyanyja estimeséi, a saját életéből vette történetei.  Milyen varázslatosan izgalmasak voltak, tele valódi kalandokkal.

Menekülés a macska elől, alagutak kiépítése az éléskamra körül, szerelem, kis egerek világra jövetele a ruhás szekrény alsó polcán...Küzdelem a kocsikerék nagyságú sajtért, aztán a szörnyű csapda, nagypapa halála, menekülés...Mikor pici egér volt, szép napokat értek, nagy farsangi mulatságokkal, barátokkal, új család tagokkal. Aztán elvesztek mind, csak ő maradt életben. Azóta él egyedül, azóta jár a padlásról a pincébe, onnan meg vissza a padlásra.

De most valahogy nagyon elszomorodott. Sokáig ült csendesen, nem tudta mit csináljon.

Arcát kezecskéibe temetve keservesen sírni kezdett. Csak úgy potyogtak a könnyei.

Egyszer csak, nagy robajjal egy esőcsepp loccsant szét mellette. A kis egér nézett fölfele, csodálkozott nagyon, nem ismerte az esőt. Látta, hogy egy cserép elmozdult, kis rés van a tetőn. Egy ideig csak nézegette a világos foltot, majd végképp elszánta magát, és elindult. De most nem a pincébe, hanem a nehéz, nyikorgós ajtón keresztül fog kilépni a nagyvilágba. Megvárta azt a percet, mikor a gazda a pincébe jön borért, akkor aztán nyíl egyenesen szaladt át a küszöbön, keresztül a lábak között.

A ház mögött, a közelben végtelen búzatábla hullámzott, egy hete sincs, hogy learatták.  Több napja eső öntözte a tüskésen maradt földet, feláztatta, megdagasztotta az ottmaradt búzaszemeket. Puha lett, és nagyon finom. A kis egér örömmel majszolta, közben hunyorogva nézte az eget. A nehéz, hasas felhők még több napi esőt ígértek.

A szürke kis egér két lábra állt a  tenger nagy, sáros földön, ette a dagadt gyöngyházfényű búzaszemeket, és nézte a szürke eget.

Közben potyogott rá az eső.