Kezdetnek egy kép a fecskéimről

 

És egy írás, aminek semmi köze nincs a képhez:

Csütörtök reggel kettősfront nyúzza a betegeket és a dolgozókat a hospice osztályon. Egy haldokló asszonyhoz barátnője jön látogatóba. Hatvan éves barátság. A látogató szorongatja lábnál az ágytámlát, rémülten nézi a szenvedést, nekem mondja halkan: Jobb lenne, ha meghalna! Én, ha rákos leszek, megölöm magam! Ezt már régen elhatároztam.

Ne mondjon ilyet, válaszolom, és próbálom összerakni hidegfrontos fejemben a mondatokat, melyek őt most majd végleg eltérítik szándékától. Kérem, hogy üljön le velem a folyosón. Pár mondatból kiderül, hogy a kiszolgáltatott magánytól retteg. Mesélek neki az osztályról, bízom benne, hogy átjön a rejtett mondanivaló: Ilyen helyen jól lehet meghalni magányos embereknek is!

Azt mondja nincs pénze ilyen helyre, azt mondom nem is kell! Sötéten néz rám, nem tudja hihet e nekem. Tovább védi dédelgetett öngyilkos terveit. Elmeséli, hogy tíz éve meghalt az egyetlen fia rákban. Sajnálom. Sír. Aztán dühös lesz, azt mondja pedig ő Istenhívő volt, de milyen Isten az, amelyik megengedi az ilyet?

Nem vár választ, időt sem hagyna, menyéről kezd mesélni, hogy milyen rossz természete van, három gyerekét is elnevelte, mikor egyedül maradt...Most már határozottan érzem a néniben a rosszindulatot, ismeretlenül is sajnálni kezdem a menyét. Történeteivel azt igyekszik láttatni, hogy a fia felesége mindent elront, de én csak azt érzem, hogy az idős asszony szavaival annyi mérget szór szét, amennyi nem csak egy napraforgó mező gyomírtását fedezhetné, hanem még a napraforgókat is zörgő csontbrigáddá égetné pillanatok alatt. De még ez sem elég, elmeséli egy ismerőse többlépcsős öngyilkosságát, meg hogy szegénynek a végén azért csak sikerült mégis, hála Istennek! Kettő mondatra futotta csak tőlem, így -úgy összeraktam egyet arról, hogy az életünk nem a miénk, kapjuk, és akkor adjuk vissza, ha eljön az ideje, és még egy nem kevésbé közhelyeset a reményről, hogy nem veszhet el egészen, mire a szúrósszemű öregasszony szigorúan rám szólt: Ne próbáljon befolyásolni! És otthagyott.

Délután Terivel találkozom. Budán, egy kint ülős pizzázóban eszünk valamit. Mindig nagy öröm, ha látom őt, ritka vendég itthon, két éve Londoban él. Már jóllaktunk, mikor egy desszertre még rábeszél minket a pincér. Na jó, ketten egyet! Életemben nem ettem ilyen finom tiramisut! Csatosüvegben kapjuk, hűtve, két kanállal.  Élvezem, hogy meleg a levegő, az éjszakai csípős hideg után, szépen süt a nap, bár mintha készülődne valami a légkörben. Teri haján a többszínből fénylő ezüst, most idegen még, de tetszik. Különösebb terv nélkül Óbuda felé vesszük az irányt. Beindul a délutáni csúcsforgalom, a nagy utakat igyekszünk elkerülni, de zajos így is. Közben Teri különös utazásokról mesél.

A kerék vendéglőnél kötünk ki. Rég jártam itt, majdnem húsz éve. Megdöbbent, hogy a hely semmit nem változott, csak némileg lepusztult. Senki nincs a kerhelyiségben. Koszos székpárnákon falevelek, a piros kockás abroszokon is. Leülünk egy kisebb asztalhoz, fejünk felett dugóhúzó formájú lomb tekeredik az égbe. A magas falak határolta kicsi belső udvar már félhomályos, sárga lámpák régiesen világítanak. Némi ellenállást érzek magamban, nem kell a régi, ittfelejtett hangulat, különösen most, hogy Teri a londoni gyors élet Temze-parti levegőjét hozta. De legyen, ha már valamiért idekeveredtünk. Cseh sört iszunk keskeny, magas, oszlopszerű pohárból. Pár perc alatt három asztalhoz is vendégek érkeznek. Teri Banglades négy oda, négy visszasávos, motorokkal, biciklikkel tarkított autóútjairól mesél, és a ruhagyárról, ahova ő gyártást irányítani érkezett, de a dolgozók nem igen értették, hogy a női farmernadrág szabása nem azonos a férfi pizsamáéval. Csak bámulták, hogy ez a képtelenül szőke nő mit karattyol nekik kitartóan, miközben a női fenék formáját rajzolja kezeivel a levegőbe.

Kezdtem volna nem zavartatni magam a hely múltból itt maradt sajátos hangulata miatt, mikor a cigány, hegedűjével megérkezett. Ez nem lehet igaz! Csak a magyarnóták keserves önpusztító romantikája ne legyen! Bármi, csak az ne! De a hegedű már sírt is, jöttek az ismerős dallamok, még időszámításunk előttről: Akácos út. Legyen a Horváth kertben Budán, A vén cigány, Hajmási Péter, egy vidám, egy szomorú. A cigány nagy barna szemei alatt sötét árok, arca sápadt, mint a kerti világítás. Szeme szomorú, szája mosolyog, de ez a mosoly is olyan ottfelejtett. Mind amellett továbbra is jó volt a sör és a beszélgetés. Beesteledett, mikor a szélvihar megérkezett. Őrült nagy széllökések forgatták meg a zárt udvar húsz éve megrekedt levegőjét. Borultak az üres üvegek, potyogtak az ágak, röpültek a piros kockás abroszok. Mi is a szalma tető alá menekültünk, közelebb a cigányhoz, aki csak húzta, és rendületlenül mosolygott. Mögötte a hatalmas fekete ventilátort is bepörgette a szél, rozogán zörgött, recsegett a propeller, de a hegedű mindeneken uralkodni látszott. A cigány most tényleg vidámnak tűnt, és rákezdte a ha én gazdag lennéket. Én egy lehetséges walesi útról szőtt ábrándjaimat vázolom Terinek. Vannak kint barátaink, meglátogathatnánk őket. Bár öreg Pamat kutyámat nem szívesen bíznám másra, még egy hétig sem!

Éjszaka van, mire hazaérek. Itthon, a kertben, a legnagyobb sötétben, kihányom a világ legfinomabb tiramisuját.